Ébresztő!

Csak kifliért szaladtam le a sarokra. Az utcára lépve meglepődtem, mert a reggeli órák ellenére, sehol egy teremtett lélek. Hangszórókon heroikus zene szól, egy férfikar hisztérikusan igyekszik kitartani egy magas hangot. Kesernyés füstszag csapja meg az orromat, egyébként minden ablak, minden kapu zárva. Az utca végén, mintha egyenruhások gyülekeznének, nem messze tőlük egy állvány, rajta valami eszköz. Hirtelen mindegyik dühödten felém integet. Egy fegyveres futva indul felém. Aztán hangosbemondó recsegve megszólal:

- Kamera állj! Valami marha belépett a képbe! Vigyék már onnan a szentségit!

Magam vagyok

Jól van Uram! Megmutattad, milyen a világ, ha párás a lehelet. Most már add, hogy kertemben újra bukfencezzen a tavasz! Ha lehet! Tégy arról is, hogy bokromra visszaszálljon a rigó, kit macskám megtépett tavaly nyáron. Kössünk alkut! Megteszek én is mindent, amit lehet, látod, már össze is kulcsoltam két szorgos kezemet!

Csodavadászat

„Ha az ember útra kel, előbb-utóbb jön szembe valaki, akinek szavait érdemes feljegyezni. Ha az ember útra kel, előbb-utóbb olyan vidékre jut el, amit érdemes otthon megmutatni. Csak kell valaki, aki útra kel! Csak kell valaki, aki mesél! Hadd legyek ez most én!”

Ezzel a mottóval indult el a mai napon a Duna Televízió honlapján a Csodavadászat című rovatom, ahova a továbbiakban hetente kerülnek majd fel újabb és újabb fotóim, írásaim. Hogy milyenek? Tessék megnézni az elsőt! Ilyenek. Vagy ilyenek is, merthogy ez egy nagyon izgalmas kísérlet egy televíziós csatorna és egy fotográfus együttműködésére, amely még keresgeti igazi arcát. Szerencsémre olyan segítségeket biztosítottak nekem, akiknek értékítéletében vakon megbízhatok, olyan kollégákat, akikkel alig egy hónapja ültünk le először, hogy az ötletről beszéljünk. Herczeg Dóra, Pozderka Ivett és Gergócs Tamás progresszív tempója az én szívem ritmusával egyezik, így már ma, a Magyar Kultúra Napja alkalmából elindíthattuk a rovatot és izgulhatunk fogadatása miatt. 

http://www.dunatv.hu/sites/dunatv/mini/csodavadaszat/index.html

Fig. 1. és Fig. 2.

Voltaképpen a Fig. 1 és a Fig 2. egy kép-pár. Nemcsak megjelenésükben hasonlatosak, hanem napi szükségszerűségükben is. Az almafogyasztás szervezetünkre gyakorolt jótékony hatásáról már sokat olvashattunk, a másik képen láthatót nem kell fogyasztani. Az így jó, ahogy van.

Nicaragua, 1989.

Három rövid sorozatra ébredtünk az éjszaka kellős közepén. Utána síri csend. Döbbenten feküdtünk az ágyon. Kisvártatva kimerészkedtünk az előtérbe, őrünk sehol. Nehezen lett reggel. Készülődni kezdtünk, ami kevés időt vett igénybe, mert a vízszolgáltatás annyira akadozott, hogy gyakorlatilag leszoktunk a mosakodásról. Az iskola, ahova elszállásoltak bennünket ebben a határ menti kisvárosban, használaton kívül volt már két éve. Már persze lakói voltak, de nem zavartatták magukat miattunk. Igaz, mi is tapintatosak voltunk velük. Rövid idő alatt kialakítottuk az „élni és élni hagyni” békés társadalmát. Tányérunkat és kanalunkat a hűtőszekrényben tartottuk, így a kisebb mobiltelefon nagyságú csótányok és pókok, valamint a gátlás nélkül flangáló egerek és patkányok nem abból fogyasztották el ételmaradékainkat. Rend volt. Illetve ezen a reggelen mégsem gondoltuk így, mert mellénk rendelt fegyveresünk eltűnt az éjszaka, s miután ezt a környéket még mindig rettegésben tartották a kontrák, akik Hondurasból időközönként átugrottak egy kis vérfürdőre, aggasztónak véltük az éjszakai lövöldözés tényét. Társammal feszengve készülődtünk az iskola folyosóján a reggelihez, összeszáradt agyrémeket tettünk egy asztalra, amikor feltépte a bejárati ajtót egy fegyveres. Jó darabig csak a sziluettjét láttuk az éppen felkelő nap ellenfényében, aztán őrünk tántorogva belerogyott az előtér egyik foteljébe, ahol azonnal el is aludt. Pár percig próbáltuk leküzdeni hányingerünket a belőle áradó pálinkaszag miatt, aztán felálltam, és óvatosan elvettem tőle fegyverét, amivel részegen egy kicsit nagyképűsködött az éjszaka a sarki ivóban. Felszabadultan röhögcsélve csináltunk egymásról képeket a fegyverrel kezünkben, majd elunva leültünk reggelizni. Őrünk bakancsát már addigra egy egér méregette tétován, majd felszaladt a velünk szemben lévő fotelbe, annak közepén kényelembe helyezte magát, és várakozón nézett ránk. Társam az első falatot lenyelve megszólalt:

- Nézz oda! Ez meg itt mindjárt szivarra gyújt!