Kicsit másnaposan totyogok be reggel a szerkesztőségbe. A főszerkesztőm lohol éppen kifelé, gombolatlan kabátja csapkod két oldalán, amitől úgy néz ki, mint egy dühös varjú. „Mi a fenét csináltatok már megint?” – veti oda futtában. „Behívattak miattatok a Tájékoztatási Hivatalba!” A szocialista nomenklatúra szerint, ez nem sok jót jelent. Jó, ha ilyenkor delikvens eredeti kinevezésével együtt távozhat. Valahonnan gombóc kerül a torkomba. Nem létezik, hogy féktelen tivornyáink örömhangjai felhallatszottak a magas hivatalokba. Csak az a szarházi kádergyerek-gyakornok köphetett, akit nyeglesége miatt majdnem megütöttem egy miskolci hajnalon. De az sem kavarhatott ilyen vihart. Persze, ki tudná megmondani, hogy egy információ milyen kanyarokat vesz. Lehet, hogy kiderült, legutolsó berlini utunkon, kihasználva az újságírók szolgálati útlevelét, földalattival átmentünk whiskyért Nyugat-Berlinbe.
Dél is elmúlik, mire hívatnak a főnökhöz. „Jelentést kell írnom arról, hogy mit gondoltál akkor, amikor elkészítetted az évkönyvünk címlapját. "Nos, halljam, te hülye!” - mondja kicsit megenyhülten. „Egészen idáig a bezúzatást intéztem a nyomdában.”
A képen sakkfigurák voltak. Nevezetesen a fekete királyi pár és két futó, árnyékaikkal együtt. Semmi különös, csak a király helyett egy lerágott almacsutka kornyadozott. Ütődött tekintetemre szinte kiabálva mondja: „- A főnök is sakkozik, nem érted? Azt hiszi, hogy őt figuráztuk ki! Őrjöng mindenki a fehér házban! Hogy mennének már a francba …Délután csinálsz egy másik címlapot, de annak a fotózásán én is ott leszek! Világos? Már szervezheted is!”
Már szerveztem is. Egy akt-fotózást. Ez úgysem megy át, az tuti..
Átment. Most átment.
Pár nap múlva egy feladó nélküli, nagy alakú boríték várt a portán. A bezúzott évkönyv letépett címlapja volt benne. Úgy látszik, a nyomdában nem mindenki értett egyet a bezúzással, s a „Szerzőnek emlékbe” üdvözlő sorral megmentett egy darabot az utókornak. A fiókomban őrzöm azóta is. Az aktosból nincs példányom.
