Larne

Kicsit korán érkeztünk. A konténerek és a kamionok között elsőként állunk be a rámpára. Kisvártatva egy Ford egyterű fut be, olyan sebességgel, mintha komp nélkül akarna átjutni Skóciába. Két idősebb ír fickó ül benne, s időnként felpöffenve, széles gesztusok kíséretében tárgyalnak valamit. A sofőr egyszer csak kiugrik, körbejárja néhányszor az autót, majd mielőtt visszaülne, hátat fordít nekünk, és nagy tócsát vizel a csukott ajtó mellé.

Kisvártatva rendőrautó áll meg mögöttük. Sapka fel, mappa a hónalj alá, aztán kimért kopogtatás a kocsi ablakán. Az ír leesett lóarccal kinyitja az ajtót. Udvarias, de kemény kérdések hangzanak el, s a méltatlankodó válaszok a megfelelő rubrikába kerülnek. A rendőrön makulátlan fehér ing, tarkója felnyírva, mutatóujján aranygyűrű. Stílusa pazar. Újabb mappa, újabb kérdőív. Hozzám csak annyit hoz el a szél, hogy egy young lady valami közlekedési kihágásért tett panaszt ellenük.

Az ír akcentus válaszai érthetetlenek, ám egyre kimerítőbbek, s hogy mindez akadálytalanul rögzüljön, a rendőr leguggol, hogy a továbbiakban a térdén jegyzeteljen. Igen, ott a tócsa közepén. A magyarázat már oly heves, hogy az aranygyűrűs ujj tempója miatt a toll kirepül a rendőr kezéből. Bele a tócsába. Utánakap, lerázza, s mielőtt folytatná, tenyere élét óvatosan beletörli egyenruhája nadrágjába. Az ír szemében gazfickós mosoly jelenik meg, s kicsit még készségesebben magyarázza a történteket.

A rendőr elégedett. Mindössze egy aláírás hiányzik, s nyújtja a vallomástevő felé a tollat. Nono, szabadkozik az, mire a rendőr arca elborul. A helyzetet a másik ír oldja meg, kedves mosollyal zsebéből ezüsttollat vesz elő, s barátja kezébe nyomja.

– Csak saját tollal – mondja amaz feszülten heherészve, miközben lendületesen aláírja.

A komp ötven perc alatt ért a túlsó partra. A két vén csibész Írországtól Skóciáig hahotázott.

(Részlet Az én Európám c. kötetemből)

Norvégia

A fjordokhoz ugyanúgy vágyakozom, mint a mediterráneumba, mégis mindig középen találom magamat. A fönt és a lent között. Néha ugyan oldalirányba is elfordítom fejemet, hol Nyugat, hol Kelet felé, de az ide-oda forgatásból legfeljebb egy „nem” kerekedik ki. Talán mégis többet kellene Észak-Dél irányba mozgatnom, hogy kijöjjön már végre egy „igen”. Igen. Úgy jó lesz!.

Plitvice

Leültem és vártam. Úgy tudtam  reggel kel át a folyón. Most már dél volt.  Kissé idegesen piszkáltam tarisznyámat, aztán elkortyolgattam maradék  whiskymet.  Madár rebbent. Felugrottam én is. Kezdett az agyamra menni a feszültség. Nem csoda, gyermekkorom óta vártam ezt a találkozást. Hajnalban tréfát űzött velem a vízfüggöny, többször látni véltem mögötte izmos alakját, hosszú ébenfekete haját, amint ruganyos léptekkel közeledik felém. Aztán amikor megráztam fejemet, minden eltűnt. Fogyóban a remény.  Elkeserít a kudarc. Elborzaszt a  gondolat is, hogy visszatérve a kunyhómba, megint elő kell vennem ütött- kopott laptopomat, hogy legalább filmen lássam az utolsó Az utolsó mohikán-t.  

A diktatúra vége

Kicsit másnaposan totyogok be reggel a szerkesztőségbe. A főszerkesztőm lohol éppen kifelé, gombolatlan kabátja csapkod két oldalán, amitől úgy néz ki, mint egy dühös varjú. „Mi a fenét csináltatok már megint?” – veti oda futtában. „Behívattak miattatok a Tájékoztatási Hivatalba!” A szocialista nomenklatúra szerint, ez nem sok jót jelent. Jó, ha ilyenkor delikvens eredeti kinevezésével együtt távozhat. Valahonnan gombóc kerül a torkomba. Nem létezik, hogy féktelen tivornyáink örömhangjai felhallatszottak a magas hivatalokba. Csak az a szarházi kádergyerek-gyakornok köphetett, akit nyeglesége miatt majdnem megütöttem egy miskolci hajnalon. De az sem kavarhatott ilyen vihart. Persze, ki tudná megmondani, hogy egy információ milyen kanyarokat vesz. Lehet, hogy kiderült, legutolsó berlini utunkon, kihasználva az újságírók szolgálati útlevelét, földalattival átmentünk whiskyért Nyugat-Berlinbe.

Dél is elmúlik, mire hívatnak a főnökhöz. „Jelentést kell írnom arról, hogy mit gondoltál akkor, amikor elkészítetted az évkönyvünk címlapját. "Nos, halljam, te hülye!”  - mondja kicsit megenyhülten. „Egészen idáig a bezúzatást intéztem a nyomdában.”

A képen sakkfigurák voltak. Nevezetesen a fekete királyi pár és két futó, árnyékaikkal együtt. Semmi különös, csak a király helyett egy lerágott almacsutka kornyadozott. Ütődött tekintetemre szinte kiabálva mondja: „- A főnök is sakkozik, nem érted? Azt hiszi, hogy őt figuráztuk ki! Őrjöng mindenki a fehér házban! Hogy mennének már a francba …Délután csinálsz egy másik címlapot, de annak a fotózásán én is ott leszek! Világos? Már szervezheted is!”

Már szerveztem is. Egy akt-fotózást. Ez úgysem megy át, az tuti..

Átment. Most átment.

Pár nap múlva egy feladó nélküli, nagy alakú boríték várt a portán. A bezúzott évkönyv letépett címlapja volt benne. Úgy látszik, a nyomdában nem mindenki értett egyet a bezúzással, s a „Szerzőnek emlékbe” üdvözlő sorral megmentett egy darabot az utókornak. A fiókomban  őrzöm azóta is. Az aktosból nincs példányom.

Barlangrajz

Az elkészítés módja:

- Végy egy távoli barlangot, és egy közeli táncosnőt …

Íme az eredmény: