Kedden fegyverszünet az égiekkel. Végre süt a nap (kicsit), most az eső helyett, az áramszolgáltató ejt bennünket rabul. Szinte egész délelőtt zárva marad automata garázsajtónk (mögötte az autónk). Mégiscsak keresni kell a mindenható jóindulatát, így délután irány az aracsi pusztatemplom.
Szerdán már semmi akadály! Ha csak azt a háromszor félórát nem számolom, amikor olyan úton cammogunk, hogy percenként (inkább) lóért imádkozom. Viszont kárpótol Zombor gyönyörű kisvárosi harmóniája (helyenként ugyan kicsit idegen a hangszerelés).
Csütörtökön egyszerre két megfelelő helyet is találunk a kiállításnak. (Hát egye fene.) Ha lúd legyen kövér! A két kiállítás képeit felkészítendő azonban nyomban haza kell indulnunk. (Mi van, ha nincs is annyi képünk …)
Pénteken (délután) megérkezem Újvidékre. Kiállításom (májusi) helyszínét látva eldöntöm, itt ugyan nem. Érveimre megértően bólogat (magyar) vendéglátóm. Már a kijáratnál szervezkedik (mobilján), este pedig egy (szerb) galeristával hoz össze, aki segít új helyszínt keresni. Életemben nem találkoztam még ilyen felkészült és szimpatikus galeristával (igaz, másmilyenekkel se nagyon).
Szombaton (bekapcsolt napsütéssel) tíz gyönyörű helyszínt járunk végig, este egy (szerb) grafikustól, általa rajzolt térképeket kapunk segítségül.
Vasárnap (már huszonöt fokban) beleszaladunk az összes akadályba (na jó, de legalább a felébe), ami csak létezik. Három (csaknem használhatatlan) helyszínről térünk meg (nadrágunk térdig sáros, gyomrunk üres, hócipőnk tele). Vacsora Végel Lacival (friss Kossuh-díjas) és Pancsuskával egy (dalmát) étteremben. Laci humora (meg a parmezánba forgatott roston sült fehér hal) könnyekre fakaszt.
Hétfőn egész nap szakad az eső (akárcsak mondataimon a csomagolás, ahogy egyre sűrűbben tekintek az égre).
Tegnap óta gyűlnek cuccaink a fotelekben. Holnap reggel pedig bőröndökbe és útitáskákba kuporodva várják majd, hogy türelmetlenül kotorásszak zsebemben a kulcsok után, s hogy végre belássuk, sem több túracipő, sem több paradicsom konzerv nem fér már a csomagtartóba.
Itt az indulás ideje! Régóta készülünk rá feleségemmel, s most mégis izgulunk kicsit, mert egészen október végéig tart a kaland, s csak aztán derül ki, mit is végeztünk tulajdonképpen. Mi került elénk, amire nem számítottunk, és mi maradt le, amiről ma még azt gondoljuk, hogy igazán fontos lenne. Sejtem előre, kiadómtól még egy kis időt kell majd kérnem, mert oly’ hatalmas a terület, hogy félek, esetenként a feladat felületét karcolgatjuk csupán. Ja, hogy mi a feladat? Magyar történelmi és kultúrtörténeti emlékek gyűjtögetése Kelet-Európában. Elsősorban az épített emlékekről van szó. A Gyimesek lábánál rogyadozó épület, amely a Monarchia dél-keleti vasútvonalának utolsó állomása volt, például biztosan benne lesz, de olyan érdekességek után is kutatunk, mint mondjuk a horvátországi Trogir egyik több száz éves házának udvarán található Mátyás király-relief, amelyet egy korábbi utunk alkalmával fedeztünk fel. Meg városok, meg tájak, meg különleges tárgyak hatszáz oldalon, ezer képben, album formájában. Az Alexandra Kiadó jóvoltából már két ilyen „hatszázason” vagyunk túl, tudjuk, nagyon nagy a falat. Az egyik már megjelent (Magyarország 1000 csodája), a másik most van kiadói feldolgozás alatt (A magyar népművészet 1000 csodája), s nem kis örömünkre megkaptuk ezt a harmadik lehetőséget is. Kicsit félve, de azért ideírom, hogy most újra jelentősen gyarapodik az a nemzeti fotótár, amelynek darabkáit már évek óta hordozgatjuk egy kupacba. Rendszerezve, információkkal ellátva egyszer talán megáll a saját lábán, hiszen olyan erősségei vannak, mint a magyar alkotók portré-gyűjteménye határainkon innen és túl. Erről jut eszembe! A Duna TV honlapján lévő Csodavadászatra keresztelt kirakatomban tegnap új rovatot indítottam: „Művészvasaló” címmel.
Földim. Ménfői. Csak amikor én alig múltam három éves, neki már menekülnie kell szülőföldjéről. Amíg én naphosszat bámulom ablakunkból az ártatlan tankcsodát, neki egy egész hadsereg elől kell mentenie magát, fél országon át. Tízéves vagyok, amikor ő Oslóban kap diplomát, s már a forradalom is elmúlt ötven, amikor Norvégiában megismerem a költőt, írót, műfordítót, a nyugdíjas főkönyvtárost. Lenyűgöz munkássága, melyről idehaza alig tudunk valamit, pedig Magyarország történetét norvég nyelven bemutató hétszáz oldalas művét a skandináv egyetemek tankönyvként is használják. Néhányszor levelet váltunk kölcsönös szimpátiánk okán, aztán 2009-ben közös munkába kezdünk. Legújabb verseskötetét illusztrálom, de egyszer csak Vince helyett, felesége ír hosszú levelet. Vince beteg. Gömöri Gyuri és Gömöri Mari Londonból segítnek mindvégig a kötet munkálataiban, de bárhogyan is igyekszünk Vince már nem tudja megvárni nyomdába kerülését.
A Költészet Napján Sulyok Vincére (1932-2009) emlékezünk.
