A népes vendégsereg alig várta, hogy a házigazda jelt adjon az asztalbontásra. Megkönnyebbülten álltak fel, s hagyták el a levegőtlen helyiséget, ahol a hirtelen jött, nyár eleji meleg és a párolgó ételek szaga úgy megszorult, hogy többen már az édességet sem kérték. A férfiak a hosszúkás udvar egyetlen árnyékot adó lombkoronája alá telepedtek. Meglazított öltönyeikben heverésztek, míg a nők az edények és a fogyasztható maradékok frontján vívták takaros harcukat. Az ebéd utáni csendes motoszkálást a hatalmas, százéves fakapu dörrenése törte meg a kongó boltív alatt. Mindenki odakapta a fejét. A tornácon a ház ura, a cipészmester jelent meg összeráncolt homlokkal. Ugyan ki lehet az, aki a születésnapi ünnepségén ilyen tapintatlanul hagyja magától közlekedni a rozoga kaput? A mester vasárnap nem szokott a kuncsaftok bütykös lábával foglalkozni, mostanság azonban nem ment annyira jól az üzlet, hogy következetes legyen. Különösen akkor nem, ha valaki egy elkészült lábbeliért jön. Az ilyen nyilván pénzt is hoz magával, annak meg ugyancsak helye van. Elindult hát a tornácon az L alakú ház hosszabbik vége felé, ahol az utolsó helyiség olyan átható bőrszagot áraszott az állandóan nyitott ajtón át, hogy senkifia nem kérdezte még soha, hol is van a műhely. A mester leakasztotta a pár vadonatúj csizmát, s már a sámfákat feszegette ki belőle, mire a megrendelő az ajtóig ért. Lánya után kiáltott, aki apja gondolatát kitalálva, épp szaladt egy puha ronggyal, hogy a minap elkészült remekművet megtisztogassa. Ha majd a vállán átveti a fiatalember, s végigmegy a városon, hadd lássa mindenki, hogy mi készült el ebben a házban. Na meg aztán csillogjon rendesen, vessen tükröt az égig, hogy az úr küldjön jutalmul jobb időket. Bár az igazat megvallva, ezek az idők sem voltak olyan rosszak. Azok a kereskedők, és mesteremberek, akik velük dolgoztattak, még mindig megengedhettek maguknak egy-egy új cipőt, még ha a környező falvakból el is maradt néhány foltozni való csizma. A segédet ugyan el kellett küldeni, de a hétvégi piacra még most is egy öreg pedellus tolta le pár fillérért a nagy méretű vásári taligát. A mester takaros öltönyben, szigorú arccal, szipkával a szájában a járdán követte őket. Látszott a mozgásán, hogy rend és szorgalom uralkodik sváb lelkében. Hát igen. Nem sok dőreséget engedett meg magának az elmúlt negyven évében. Kártya és alkohol csak módjával fordult meg kezében, az asszonynép pedig csak akkor szerzett neki örömet, ha egy fiatal, harisnyás talp formáját rajzolta körül a mintalapon. Felesége, noha nem volt éppen öreg, nagyon elhagyta magát. Ápolatlan volt, kissé darabos, s gyakran a főzést is székről bonyolította le. A mester olykor bánta, hogy nem övéi közül választott annak idején, de már nem volt mit tenni. Most már itt van Hedvig, neki kell valami hozományt összekalapálni, aztán majd csak alakul az élet. Bár, hogy ki lesz az, aki ennek a figyelmetlen és morcos teremtésnek beköti a fejét, elképzelni sem tudta. Különösen az utóbbi évben viselkedik úgy, mintha folyton tüske lógna ki a seggéből. Most is, hiába köszöni a fáradtságát ez a fiatalember, ő úgy tesz, mintha süket lenne. Zavarba ejtően neveletlen. Bezzeg, azzal a fakó szemű, jött-ment lókötővel milyen kedves tudott lenni tavaly előtt. Szerencsére eltűnt a láthatárról, mielőtt még valami bajt kevert volna itt a gyermeklány körül, aki már begyesedik, farosodik, lassan megvan mindene. Hál’ istennek nem az anyjára ütött. Na, hát majd megjuhászodik valahogy a fejében is. Igaz ennek egyelőre nem sok jele. Naphosszat ki sem mozdul a házból, nincsen jóban a kapun túli világgal.
(Folyt. köv. holnap)
