Provence-i napló 1. (Les Brugassieres)

Hogy milyen egy májusi nap Provence-ban?  Olyan, mint mikor az ember nővérét meglátogatja elbűvölő barátnője, csivitel egy sort, s már rohan is tovább. Ragyogásából, frissen magára locsolt parfümjéből a ház minden apró zege és zuga őriz valamit egészen addig, amíg másnap arra nem jár újra.

A brugassieres-i ház teraszán még takaróba burkolózva kezdjük iszogatni kora reggeli kávénkat, ám az utolsó kortyoknál már hálóruháinktól is szabadulnánk szívesen. Látogatóba jött a nap a hegyek mögül, s munkához látott teljes erejével. Elsőként a völgyben megült párával kötekedik, ami szerencsénkre eltart egy darabig, mert a hajnali látványnak különösen élvezhető mélységet ad ez a telepöfékelt mesevilág. A fehérre mázolt ablaktáblákra halk csattanással megérkeznek az első szöcskék, hogy kávészünetnyi napozás után aztán, szép sorjában elpattogjanak a cserjék irányába. Közben megpróbálkozunk összeszámolni, hogy a környező fákról hányféle madár szól hozzá a világ dolgaihoz, de egy ilyen vállalkozás, a leghatározottabban állíthatom, kudarcra van ítélve. Jobb, ha kézzelfoghatóbb foglalatosság után nézek. Például felkapok egy fényképezőgépet, s elindulok a legközelebbi, harmatcseppektől csillogó számtalan virág egyike felé, megfeledkezve előző napi fogadalmamról, miszerint saját kezemre csapok, ha még egyszer ilyen romantikus tobzódásra pazarolom a fennkölt művészetre szánt drága időmet. Cézanne-tól Picasso-ig, itt mindenki haladót alkotott. Erre felé nem lehet felelőtlenül esztétizálni! Méghogy harmatcsepp, meg virágszirom? Ha már alkotás, akkor legyen a kubizmusra hajazó szikladarab, de semmiképpen se valami melankolikus naplemente a tengeren. Szóval irány: a hegyoldal! Ott aztán húzhatja az ember a hátán a napot, feltöltheti telepeit forrósággal, mert ahogyan becsúszik a nap a hegyek mögé, újra itt lesz a didergés reggelig. Ez a didergés azonban, nem kellemetlen állapot, hiszen pár napja ismerjük már a játékszabályokat, csak a reggeli kávékortyokat kell kivárni a teraszon, s a tomboló fényáradatban helyére áll újra ez a kegyesen felcicomázott világ. 

Hedvig (8.)

Eljött hát a nap. Hédi szebb volt, mint valaha. Formás alakja, arcának enyhe szeplői, minden mozdulatra megzizzenő, csavart fürtjei olyan kívánatossá tették, hogy tisztesség ne essék szólván, András alig bírt magával a szertartás alatt. Az alkalomhoz illő ünnepélyes gondolatokat, újra és újra eltolták tőle feltörő testi vágyai. Úgy érezte, menyasszonya mellé kapott egy másik asszonyt, a feleségét. Egyik vonzóbb, mint a másik. A lány szépsége feltűnt másnak is, a menyasszonytánc alatt, minden kéz az illendőség határát tapogatta ki ruháján. A sváb polka, a cigányzene, meg a bor sok mindent eltakart, de a két táborra szakadt vendégsereget nem tudta egymás felé tolni. Feszülten méregette egymást a falu meg a város, elég lett volna egy rossz megjegyzés, hogy elkezdődjön valami patália. Ekkor azonban a szíjjártó által hívatlanul odacipelt vendég, egy köpcös jutasi őrmester hirtelen az udvar közepére perdült, nagyot dobbantott, s közben bedobott egy szót: Kassa! Pillanatra megakadt minden mozdulat, sokan úgy néztek rá, mint valami hibbantra, de papus értette a játékot, s felvette a kesztyűt. Galánta! Felelte rá jó hangosan. Losonc! Üvöltötte önfeledten a kis bíró, s ezzel a társaság, amelyik két órája méregette egymást, egy vidám évődésbe kezdett. Mint pöttyös labdát a gyerekek, meglett férfiak úgy dobálták egymásnak a néhány napja visszacsatolt felvidéki települések nevét. Valaki javasolta, hogy minden név után igyanak is egyet az ott élők egészségére. Ez jó ötletnek tűnt, mert így a többség berúgott, mielőtt még a lakodalom átalakulhatott volna politikai gyűléssé. Szóval oldódott a hangulat, de a hideg novemberi este csakhamar hazazavarta a legelszántabb csujogatókat is a présház udvarán felállított hosszú asztal mellől.

Ahogyan az utolsó vendég is elszédelgett, a sötétből előbújt a macska. Megvető mozdulataiból látszott, hogy alig tűrhette azt a sok felesleges nyirvákolást, amit az emberek egész délutánra magukkal hoztak. Végre letelepedhetett a bejárati ajtó elé, amelynek másik oldalán az ifjú pár csókolózott serényen. Alig várták, hogy keresztanyu és a pedellus befejezzék a megmaradt ételek körüli serte-pertét, egyik kezükkel a dunyháról rángatták le a díszes takarót, másikkal magukról az ünnepi ruhákat, s mire András kibontotta Hédit az utolsó, bonyolult textiliákból, már mindketten eszevesztetten lihegtek. Még akkor is tépkedték, marcangolták egymást, amikor már csak a húsuk volt rajtuk. A verítékező bőr fogukra, nyelvükre került, ízétől még csak jobban követelték egymás testének azokat a titokzatos részeit, amelyek féktelen örömet okoznak, s amelyeket most már akár minden éjszaka felkereshetnek egymáson. Aztán a még ziháló, de már csendesdő két test, bizonygatta egész éjszaka, hogy felesleges a szó két ember között, nincs semmi lényeges, amit ne lehetne elmondani egymás érintésével.

(Folyt. köv. júniusban)

Hedvig (7.)

Alaposan rászakadt a munka Andrásra. Alig aludt. Komolyan vette a férfiak ősi kötelességét, fészket kell építeni a családnak. Utat vágott a pókok és hangyák birodalmában, s a legvédettebb sarokban egy ágyat, meg egy széket állított fel magának. Aztán körülnézett, hol is kezdje el. Igazából nem volt kétséges a sorrend, mert a padlódeszkákra, ahol egykoron nagyapóék táncos lába kopogott, nemsokára bölcső kerül. Nekilátott hát. Delente Hédi jelent meg kosárral, hogy a diófa alatt megterítsen, aztán a kertben kapirgált kicsit. De bármit csinált, András rászólt, féltette az állapota miatt. A házba jószerivel be se engedte, mert a falak annyira kihűltek az évek során, hogy egész nap tömködni kellett a kályhába a fadarabokat. Dőlt a füst a kéményből bolondul, de a szomszédos gazdák is kitettek magukért, mert a kertjeikben meggyújtott nyármaradványok ugyancsak nem kímélték az eget. Kesernyés füstszag lepte be az egész Öreg-hegyet, akárha ördögök szállták volna meg. A pedellus eleinte nem sokat segített, inkább duzzogott, hogy elvették tőle birodalmát, de amikor rájött, hogy továbbra is hozzájut borához, elkezdte Andrást dicsérni fűnek-fának. A szomszédasszony meg is jelent egy kosár pogácsával, meg egy üveg borral, de pillanatnyilag legkevésbé a tere-ferére volt idő. Na meg Hédi továbbra sem volt túl közlékeny, különösen nem az idegenekkel. Pedig alakult az ő dacból született szabadsága, csak valahogy magányosnak érezte magát benne. Kellett volna időnként egy nagy, csontos váll, amelyik éjszakánként puha párnának hazudja magát. Dehát András válla nem tudott hazudni. Elbírt zsákot, farönköt, kőfalat is, de egy női sóhajt nem bírt el. Talán majd erősödik idővel! Addig is hadd tegye a dolgát, mert mindjárt itt a tél. Kisvártatva megérkeztek a bútorok Hédi városi szobájából. A félig-meddig polgári miliőből örökölt darabok nagyon furcsán hatottak ebben a vidéki hangulatú házban. Két világ méregette egymást, két ember világa. Félő, hogy a lakodalmon összeverődő társaság sem fog majd dűlőre jutni egymással. Jó lesz vigyázni, mert ha az Andrást meglátogató falubéliek a szép őszi metszéseit dicsérték, papusék biztos, hogy az ajtók durva mázolásán fintorogtak. De a fiatalember békésen mosolygott minden megjegyzésen. Kedvesen megsimogatta Hédit akkor is, amikor a lány a falusi csizmákon behordott sár miatt dohogott. Előre vetítődtek az elkövetkezendő évek. Talán történhettek volna a dolog kicsit másként is, de a világ leghatalmasabb kártyaasztalának is megvannak a maga törvényei. Nehéz azokat kijátszani. Mindenestre amióta mozgás volt a házban, esténként megjelent egy csillogóan fekete macska. Némi elemózsiát elfogadott, de soha nem hagyta, hogy bárki megsimogassa. Csak ült, mint egy társalkodónő, aki fegyelmezetten várja úrnőjét. Néha távolabb maradt, s onnan fürkészte ahogyan a nap világával együtt András ereje is elfogy, s a girbe-gurba padról a csillagokat kémleli. Elvoltak így egy darabig, aztán a férfi felállt, kedvesen felé fordult, s jó éjt kívánt neki.  

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (6.)

András idegességében pépesre markolászta a virág szárát, amit kedvesének hozott. Hédi késik. Talán le sem tud jönni a házból, ki tudja mi játszódhat most odafent. Aztán alig ismert rá, amikor megérkezett. Kisírt szemek, lassú mozgás, mint akire ráijesztettek a csendőrök. Száraz mondatokban vázolja a helyzetet, aztán néz a semmibe. A fiatalember, aki most szerez tudomást az elmúlt napok történéseiről, úgy érzi magát, mint akit beültettek egy gigantikus vízesés alá, mely időnként köveket sodor a feje búbjára. Ma reggel még annak is örült volna, ha kedvenc kutyája vele van városi magányában, most pedig egyenesen arra szólítják fel, hogy alapítson családot. Igaz, az első felelőtlen lépéseket már megtette. Hogy mit keres ebben a helyzetben, azt majd később végig kell gondolnia, ebben a percben azonban más a feladat. Megfogta Hédi kezét, s olyan hirtelen indult el vele, hogy a lány szinte szállt utána, mint valami beakadt köpeny. Meg sem állt a műhelyig. A formaságokon nem gondolkodott, mondta, ahogyan jött. Papusnak alig volt ideje felállni a székről, szutykos kezét kötényébe törölgette, s valami olyasmit motyogott, hogy amit a férfiember gyakran kotyvaszt magának, azt néha meg is kell ennie. Ezzel meg is volt a lánykérő. Andrást nem érdekelte, hogy nem fogadták szeretettel, nem érdekelte, hogy senki nem akart koccintani vele, azt sem vette észre, hogy Hédi is épp csak elvan ezzel a helyzettel. Ő szárnyalt örömében, s boldogan visszahúzta magával a könnyű köpenyt a pavilonba. Na, de ott aztán olyan hosszú csókot kényszerített ki magának, hogy egy felületes szemlélő akár romantikus kerti szobornak is vélhette volna őket.

Teréz anyu segítségével tehát idejében sikerült Berg úr döcögő mozdonyát tolatásra átállítani, mert az ellenirányból egy sebesvonat közeledett szerelemmel, gyermekáldással, szép jövővel megpakolva. Legalábbis ő azt hitte. Hiszen, mint már kiderült, korábban sem volt minden tudás birtokában. Ő is csak azt látta a másik emberben, amit látni akart benne. De nem ez volt az egyetlen tévedése. Hiszen eljövendő boldog évekről papolt az ifjú párnak, miközben valahol Bajorországban egy bajuszos ember egyre gátlástalanabbul emelgette már a karját. Na, de ne szaladjunk annyira előre. Most egyelőre Hédinek meg kell vívnia szabadságharcának második csatáját, el kell érnie, hogy Andrással elkerülhessenek a háztól. Hogy pontosan miért azt ugyan keresztanyu sem értette, de asszisztált hozzá teljes szívével.

Volt a cipészmesternek egy kicsit elhanyagolt szőlője a város melletti dombokon, amit szintén az öreg pedellus tartott karban. Már úgy, ahogy. A hozzá tartozó hatalmas présház berendezését a bogarak és az egerek csaknem teljesen szétrágták, s bár a falak még kétségbeesetten tartották magukat, a bor illata már a pince legeldugottabb sarkába húzódott vissza, a tiszteletlen léghuzamok elől. Az idegesen összekapkodott szüretekből ugyan származott valamicske nedű, de az még csak nem is hasonlított nagyapóék gondos, szép boraihoz. A pedellus napközben málnaszörppel öntötte fel a fanyar bort, este meg már mindegy volt. A domb másik oldalán fekvő szántót és gyümölcsöst nagyon régen kiadták felesbe az egyik szőlőhegyi lakónak, aki évszámra siránkozott, hogy mennyire nem éri ez meg neki. Nos hát a pusztulás jelei jelentős érvek voltak amellett, hogy András magával hozott tudásával egész kis birodalmat eszkábálhatna újra a szőlőhegyi csatatérből, ha odaköltözhetnének az ifjú házasok. Papus hitte is, meg nem is, de úgyis csak gond volt az a szőlő, s mi tagadás, azt sem bánta, ha nem billegeti magát itt a házban a kuncsaftok előtt ez a falu bolondja, – akármilyen jóképű is. Legyen hát, ahogy akarják.

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (5.)

Eltelt néhány hét, mire papus nyomatékosan megjegyezte, hogy Berg úr aznap este tiszteletét teszi. Kér mindenkit, Hédit különösen, hogy öltözködjék az alkalomhoz megfelelően. Vagy úgy! A lány tekintete találkozott keresztanyuéval. Mindketten feszülten jártak-keltek egész nap, tolva maguk előtt a csikorgó estét, de csakhamar ebédhez szólított az óra. Papus, szájában az asztali áldásra előkészített szavakkal várakozott, mikor Hédi megjelent az ajtóban egy tál gőzölgő tyúkhús levessel. Az ebédlő közepén megállt, s amikor a szemek rászegződtek, elengedte a tál füleit, majd maga is a porcelándarabok közé rogyott. Nagyot visszahangzott a csattanás, a hatalmas csirkecombok pedig versenyt szaladtak az aranysárga levestészta darabokkal, örvendezve későn jött szabadságukon. Repülő sót gyorsan, míg nem jön az orvos, de legalább vegyük ki szegény lányt a párolgó tócsából. A kanapéra fektetve néhány arcpaskolás után már térne vissza belé a lélek, de a riadt szemek még kövér könnycseppeket küldenek maguk elé gyorsan, hogy tulajdonosa dolgozhasson mögöttük szerepének további részletein. Az asszonynép tudja ilyenkor a dolgát, de papus tanácstalanul áll a romhalmaz kellős közepén. Keresztanyu, mintha egy regősének sorait olvasná, halkan kommentálja az események menetét, ami persze senkit nem nyugtat meg, de arra jó, hogy Hédi, hibátlanul követni tudja, hol tart saját jelenetével. Na körülbelül most kell feltennie azt a kétségbeesett kérdést: „Csak nem, úgy vagy te lány?” Erre kell felsírni igazán. Jól van. Sikerült. Most a papusra kell vigyázni, mert az ő korában könnyen jöhet egy szélütés a megrázkódtatástól. De a cipész mester csak áll, tátog egy kicsit csendesen, aztán szótlanul elvonul. Vasárnapi öltönyében úgy fest a három lábú kis székére zuttyanva, mintha egy másik színdarabból tévedt volna ide. Fejét lehajtva motyogja az odasomfordáló pedellusnak, szaladjon Berg úrhoz, s mentse ki a mai napot. Aztán majd meglátjuk.

Egy biztos. Akárhogyan is kanyarodik már a család története, szégyent hozott ez a lány mindenkire. Papuska éjszakákon át rágódott, újra rákapott a dohányzásra, s felverte a szomszédos házakat hajnali köhögéseivel. Mint a család összes ügyes-bajos dolgát, ezt is egyedül kellett valahogy megoldania. Mamuskára nem számíthatott, egykedvűen kérődzött zsírfoltos köpenyeinek egyikében. Hédihez a keresztanyun kívül nem nagyon közeledett senki, legfeljebb kikapták kezéből, ha emelni készül valamit. A feszültség már a házfalakat feszegette mire eljött a második felvonás ideje. A néhány nap konok hallgatás Hédit is megviselte. Bántotta, hogy ilyen állapotban látja papust, de azon a szűk folyosón, amelyen most ő közlekedett, nem voltak kijáratok. Remegő hangon előadta hát újabb jelenetét, megvallotta a ház urának, hogy kinek az áldását hordja a szíve alatt, Berg úré helyett. Papus talán még rosszabb állapotba került, mint az első hír hallatán, hiszen titkon reménykedett lánya ízlésében, de immáron bizonyossá vált, hogy az a málészájú, parasztgyerek lesz az ő veje. Szűzanya, Mária! – mondta hangosan a cipész mester, a fohász többi részét pedig már csak gondolta magában. Hát akkor álljon ide legalább az a gazember és legyen bátorsága megkérni lánya kezét, ha már összekeverte a házasodás sorrendjét. Hogy csapjon bele az a mendergős ménkü!  

(Folyt. köv. holnap)