Provence-i napló 8. (Gondolatok egy kiállítótérben)

Vannak terek, amelyeknek az ember megáll a közepén, s úgy érzi kilépett saját századából. Ilyen hely a Villa Noailles. Egy nagyon gazdag és nagyon avantgarde házaspár építette lakóház gyanánt, olyan vidéken, ahol e mestermű kizárólag vízszintes és függőleges vonalai nem következnek azokból az ívekből, amelyekhez az építészek errefelé ragaszkodni szoktak. Ugyanúgy, ahogy a villa „A” kategóriás bohém vendégeinek életműve sem következik az előttük megszületettekéből. Talán ez adja a hely sajátos bukéját. Pedig önmagában is jó az egész, hiszen Noailles-ék teraszáról a szem egészen a tengerig szalad, s mosolyogva néz le a városkára, melynek innen már a templomtornya is csak egy vicc. Nem lehet szabadulni azonban a gondolattól, hogy ami most kiállítóterem, az fénykorában úszómedence volt. Hogy itt, ahol Picasso, Bunuel, Sztravinszkij, Man Ray lógatták lábukat a medencébe, s próbálták az előző éjszaka borgőzét kilehelni magukból, itt bárki magába szívhatja a kortárs művészet levegőjét. Meg ami még a borgőzből maradt. Hátha narkotikumként oda repíti a kíváncsiskodót, ahol többet megtudhat a legendák világáról.  … vagy legalább arról, hogy milyen bort ittak.

(A képeken Erwin Blumenfeld, Matthieu Lavanchy és Jonas Marguet kiállított művei láthatók.)

Provence-i napló 7. (Nizza)

A képek a nizzai Modern és Kortárs Művészetek Múzeumában készültek, ahol Assan Smati és Denis  Castellas művei is láthatók.

Provence-i napló 6. (Saint Tropez, Bravade idején)

Provence-i napló 5.

Rezzenéstelenül tűrték, hogy portrékat készítsek róluk. Álltak sorban a tűző napon, s ha valamelyiket figyelmesebben körüljártam, büszkén húzta ki magát. Pedig engem elvarázsolt mindegyikük. Időnként megsimogattam a hamuszürke ráncokat, s élveztem, hogy ujjaim hangtalanul futnak a sok évtizede nevelt göcsörtökön. Mennyi öröm, mennyi nélkülözés, mennyi vihar, mennyi tikkasztó napsütés? Mennyi alkalmazkodás, mennyi megadó türelem? S milyen régóta várom én, hogy a bölcsek kertjében sétálgassak kedvenceim között! Egy olajfa ligetben.  

Provence-i napló 4. (Hyeres)

Délben mindig leállunk két órára a munkával. Nem lustaságból, meg nem is azért, mert napkelte óta talpon vagyunk, hanem azért, mert olyan kemények a fények, hogy „kilukad az anyag”. Mindig ott lazítunk, ahol éppen vagyunk: parkban, parkolóban, félreeső földúton, stb. Ezúttal egy tengerparti öbölhöz érkeztünk. Amolyan idilli szegletéhez a világnak, ahol úgy érzi az ember, ha összeütne egy kalyibát, leélhetne itt az egész életét. Azúrkék tenger, fehér-szürke csíkos sziklák, s az elmaradhatatlan pinea fenyők. Különösen kedves játszótér ez az olyan tengerben bogarászó fajtáknak, amilyenek mi vagyunk a feleségemmel. A magas kőfalakkal körülzárt, kagylóktól, színes kavicsoktól hemzsegő „udvarban” szétszórt gazdátlan cuccok, várták vissza a tulajdonosokat. Fürdőruhánk nem lévén, félmeztelenre vetkőztünk, s úgy alsóneműben nekiláttunk a kagylóállományt szemrevételezni. Aztán jött egy idősebb pár, kicsit gyanakodva nézegették öltözetünket, mi zavartan köszöntünk egy jó nagyot, de tovább szédelegtünk bokáig a vízben, ők pedig nekiláttak vetkőzni. Kisvártatva nem bírtuk már a déli napot, beúsztunk kicsit, miközben a parti étteremből szállingóztak vissza napszékeikhez újabb és újabb emberek. Mire visszaértünk, megtelt az öböl. Egészen idillikus képet mutatott, tele volt anyaszült meztelen emberekkel. A félsziget nudistatelepére tévedtünk.