Váci sziluettek

 

A tücsök és a hangya

 … vagy ez nem a tücsök? Akkor a hangya olyannak papol a szorgalomról, aki nem elég, hogy lusta, de hegedülni sem tud?

Hedvig (12,)

András épp csak dobott valami elemózsiát az állatoknak, aztán sietős léptekkel nekiindultak a hosszú útnak. Lépetik nesze zörgött a fagyos földön, mintha egy végtelen ballada monoton ritmusát vernék ki lábaik. Időnként egy beszakadt tócsa hangos horkantása tudatta a világgal, hogy ezeknek a csizmáknak most semmi nem számít. A három behúzott vállú varjú a szőlőtőkék között kanyargó úton elszántan igyekezett a város felé. A pedellus lemaradozott, ő már órák óta úton volt, hátha Isten hagy még időt apának és lányának. De a kócos betűk már nem álltak össze szavakká Papus száján. A szurkos varrócérnától és a napi hatvan Levente cigarettától elszíneződött keze nekiindult néha, hogy nyomatékot adjon annak, amit ő szónak gondolt. De hiába.

Újév napján ment el végleg.

Hedvig a temetés után szobáról szobára járt a szülői házban, s nem értette, hogy ilyen rövid idő alatt, miként válhatott gyermekkorának helyszíne üres díszletté. Pedig minden tárgy, minden szag a helyén volt. Csak Papus hiányzott belőle. Úgy érezte, hogy nélküle a tárgyak gúnykacaja kikergeti őt a házból. A műhelybe nem is mert bemenni. Végül mindössze Papus szipkáját hozta el emlékül. Nagyon rossz állapotban volt még akkor is, amikor végre hazaérkeztek a hegyre. Csak ült kabátban, míg András tüzet rakott a konyhában, aztán meg csak állt összeszorult torokkal az ablak előtt. A jégvirágokat bámulta. Gyermekkorában a körmével folytatta a befejezetlen sejtelmes formákat, nem volt kétsége, hogy érti, mit akart kirajzolni a természet. Most már nem volt benne annyira bizonyos.

Egy biztos, András lett hirtelen a családfő. Persze a gyakorlatban inkább keresztanyu intézte a dolgokat, de az örökségen huzakodó rokonok között kettejüknek kellett igazságot tenni. Na, ilyen szerepre nem volt felkészülve. Tudott egészen nagy gazdaságot eligazgatni, de kicsi embercsoportban taktikázni, bajosan. Egyre gyakrabban fordult tanácsért Miseticshez, de titokban, mert Hedvig nem nagyon szívlelte a tanár urat. Érezte, hogy jobban átlát dolgokon, mint kellene. Arra pedig nem volt szüksége, hogy valaki esetleg egy rossz kérdést tegyen fel az ő terhességével kapcsolatban. Épp elég volt kóvályogni abban az űrben, amit Papus maga után hagyott, súlyosbítva a szorongással, hogy ő is oka lehetett a szélütésnek. Keresztanyu szeméből is ezt olvasta ki. Kár volt őt minden titkába beleavatni, mert mintha elfordult volna tőle. Még szerencse, hogy férjére támaszkodhat. Kapott is András ezen a tavaszon néhány váratlan gesztust, ami ráfért szegényre, mert kezdte úgy érezni, hogy ellenszélben gyalogol tavaly nyár óta. Pedig kell az erő, lassan itt a tavasz, amikor nagyon hosszúak lesznek a munkával töltött napok. Nem sejtette, hogy a kettős tragédia után, ez a néhány rövid hónap lesz életének egyik legnyugodalmasabb időszaka. Ki gondolta volna, hogy ősszel elindul egy rémálom, amely sok évig tart. Már nem csak mocorogtak Misetics németjei, hanem megindultak. Kitört a második világháború. Egy újabb generáció töltheti fel a családi emléktárakat frontélményekkel. Andrást a határőrséghez került sorkatonai szolgálatra.

Hedvig (11.)

Milyen frontra? Szegény tanár úr. Bolond ez, ha iszik, ha nem. Ugyanúgy jajveszékel, mint a zsidó fogorvosék, ahol András húga dolgozik. aki ráadásul felkap a háziaktól olyan szavakat, amelyeket kis sem tud ejteni. Azt hogy Szudéták, olyan selypítve mondja, mintha sütemény darabkákról lenne szó. Épphogy le nem törli a szájáról a porcukrot. Pedig semmi nem történik mostanában, legfeljebb több szó esik katonákról, mint korábban. Esetleg a családi asztaloknál itt-ott sűrűbben kerülnek elő frontélmények. De ebben sincs semmi különös, hiszen édesapjuk is hol eldugja a jobb kezét társaságban, hol meg bátran kiteszi az abroszra a vasárnapi ebéd után. Ilyenkor kap egy simogatást rá a felségétől, s egy felszólítást valamelyik gyerektől, hogy mesélje el, hogyan fagyott le a hiányzó két ujja a fronton. Nem mintha helyette bárki nem tudná már pontosan elmesélni, de jó újra és újra végigborzongani egy didergető történetet a meleg szobában. Igaz, az hiányzik a meséből, hogy néha sírva fakadt a félelemtől ott a hegygerincen, ahol olasz hegyivadászokkal kellett farkasszemet néznie, alföldi tüzér létére. De Papusék családja például nem őrizget ilyen legendákat. Papus szótlan, konok ember lehetett mindig. Most, hogy Hedvig elveszítette a gyermeket, most sem jött ki a hegyre. Igaz, egyre inkább úgy tűnik, hogy ez valamiféle fogadalom nála, ami alól csak az esküvő volt kivétel. Csak annyit üzent keresztanyuval, hogy a lánya előtt bármikor nyitva áll a háza ajtaja. Meg azt is hozzátette a rossz hír hallatán, hogy el van átkozva ez a házasság. Néma tüntetésével azt érte el, hogy az ifjú pár a karácsony szentestét egyedül töltötte a présházban, távol szeretteiktől, távol eddigi otthonaiktól. Keresztanyu és Misetics ugyan beugrottak délután, de az egyik inkább csak hozott kóstolót a disznótorosból, a másik meg inkább csak vitt belőle. Magukra hagyottan, kicsit megszeppenve próbáltak meleg otthont varázsolni az ünnepekre, ha másként nem, hát a frissen hasogatott tüzifával. Egész este pattogott a tűz a Jancsi kályhában, még a kályhaajtó porcelán gombját is alig lehetett megfogni. Most nem kellett felmelegített téglákat dugni a lepedő alá lefekvés előtt. Szomorúra faragta az élet ezt az estét, de ez egyben összébb is tolta őket. Legalábbis Hedvig hagyta magát kicsit kényeztetni, nem kapta el a kezét, ha András gyengéden megfogta, s az ételt dicsérő szavakra sem vágott azonnal valamilyen grimaszt. Mikor eloltották a lámpát, még hosszú ideig nézték a falon a kályha lángjának csiklandós táncát, közben András suttogó hangon tervezgette a jövőt. Reszelős, durva ujjaival simogatta a háttal fekvő Hedvig nyakát, kereste azoknak a gyönyörű fürtöknek a tövét, amelyek az esküvőn úgy felizgatták. Akárcsak most. Hedvig azonban közben elaludt. Ahogyan Andrásban is a vágy.

Hajnalban dörömbölésre ébredtek. Az ajtóban a pedellus kapkodott levegő után. Jöjjenek azonnal, Papus szélütést kapott!

Syrius és Frank Zappa

Amikor 1972-ben megjelent a Syrius-tól az Ördög álarcosbálja (Devil’s Masquerade), én éppen szülővárosomban tettem úgy, mintha gimnáziumba járnék. A hangszerboltos egy nap utánam szaladt az utcán, mondván jött valami friss áru, ami engem érdekelhet. Jól gondolta. Érdekelt. Olyannyira, hogy amikor otthon meghallgattam a lemezt, azonnal visszaszaladtam, a boltba, s vettem még egy példányt, mondván ezt nekem még akkor is hallgatnom kell, amikor az első példány már cafatokban lesz. Jól gondoltam. Sok év múlva is hallgattam, s hallgatom ma is, igaz ma már CD-ről. Tegnap este azonban Gödön élőben, a Syrius és Frank Zappa emlékzenekar jóvoltából. Nem átfogalmazott művészkedésről volt szó, hanem olyan „egy az egyben” élményről, amire olyan formációk hajlandóak, akik tisztelik annyira a múltat, hogy megtanulják azt, amit elődeik tudtak. Igaz, nem akármilyen zenészekről, nem akármilyen nevekről van szó, de aki ismeri ezt a zenét, az tudja, nem könnyű a feladat. Nekik nagyon sikerült.