Mediterrán mesék - A borász

 Gustave-ot minden délben várja egy hatalmas pohár rosé, amikor behúzódik a présház falára felfutott bougainvillea levelei alá. Régen ilyenkor rá is gyújtott, de azt mondta a doktor, hogy még egy szívroham és kész. Bort sem nagyon szabadna, de a rosé az nem bor, akárki láthatja, milyen sápadt semmiség csupán. Ilyenkor, amikor feltámad a szokásos déli forró szél, csak ül és nézi az udvarát. Fejben belelapoz a szőlősorok közé, rendre veszi, hogy mi a teendő, aztán csak nézeget. Nem ebédel, mert akkor azonnal elalszik, csak magokat és aszalt gyümölcsöt csipeget minden korty után. Különösen azt szereti nézni, amikor Marie a pincelépcsőtől pihegve átmegy előtte az udvaron, hóna alatta két penészes palack borral. Kemény, vastag vádlija alatt klaffog a cipő, mintha minden lépésnél le akarná vetni magát a tulajdonosáról. Ez Gustave-ban izgalmakat kelt. Ráadásul Marie felszedett magára néhány kilót a télen, de továbbra is a tavalyi ruháját hordja, amely így most kicsit rövidebb. Minduntalan a térde fölé ugrál, oda, ahol a bőre már fehér, mint az alabástrom. Térdig lebarnul a szőlőben, de a combja, talán még soha nem kapott napot. Ettől valahogy olyan kiszolgáltatott az a két izmos láb. Ez izgatja Gustave-ot. Bár őszintén szólva Gustave-ot minden izgatja.  Nem lehet tudni, hogy a fantáziája tartja életben a vágyait, vagy megfordítva. Mindenesetre az a két sűrű tésztájú, keletlen kenyér, amit Marie felül hord a ruhája alatt, az meg nem is felizgatja, hanem egyenesen kétségbe ejti. Mit is kezdene velük, ha egyszer bejuthatna közéjük? Erre a gondolatra úgy összeszorul a torka, hogy kénytelen kortyolni egyet. Aztán csak tovább fűzi a gondolatot. Vajon bejut-e oda valaha, vagy csak messziről csodálhatja őket a hátra lévő életében? Mindegy. Izgalmasak akkor is, ha csak úgy vannak, akkor is, ha Marie seprűjének lendületét követik, akkor is, ha előre hajol, akkor is, ha hátra dől. A franc, aki látott már ilyet. Ennek a Marie-nak ráadásul a haja is gyönyörű. Legalábbis a tarkóján. Ha feltűzi a feje búbjára a loboncot, olyan rakoncátlan vöröses pihék kerülnek elő, amelyek a kastélyok falára pingált díszeket idézik. Pedig összességében nem valami kecses ez a lány. Inkább igásló. Még kamasz korában került hozzá, amikor a vén részeges Lambert legurult a lépcsőn, s nem volt ki gondját viselje ennek az ijedt kis gebének. Van annak már vagy húsz éve is. Azóta figyeli, hogyan teljesedik ki minden porcikája. Figyelte persze másét is. A szüretelő asszonyokét, a vásárló asszonyságokét, s egyáltalán, kevés olyan női lény került útjába, akin kivetni valót talált volna. Amióta a felesége itt hagyta, azóta meg le sem tud állni a képzelete. Aztán egyik nap, ahogyan Marie áthajol az olajbogyókkal teli tállal a széles asztalon, Gustave megérzi a nő izzadságának illatát. Legszívesebben beletörölközne ebbe az illatba. Becsukja szemét, és rögzíti magában az illatot, felkészülve arra, hogy mindjárt megvonják tőle. De nem. Az illat marad. Kinyitja a szemét, s ott lóg a két hatalmas keletlen cipó az orra előtt. Már amennyire a ruha lógni hagyja. Marie két tenyerére támaszkodik, s kicsit zavartan azt kérdezi, miként juthatna jelentősebb előleghez a szüretig. Gustave hebegve évődik, s arra célozgat, hogy mit is kaphatna ő ezért cserébe. Meg hogy van annak módja, hogy meg sem kelljen adni. Marie-t is felizgatja ez a lehetőség. Bár továbbra is úgy ágaskodik Gustave fölött, mint egy csataló, ahogyan végigfut lassan agyában a lehetőség, ellazulnak arcizmai, elismerőn meggörbíti szája szélét, s alig észrevehetően bólint. Most Gustave kezd el zihálni, orrcimpái kitágulnak, mintha dugót vertek volna beléjük, s úgy érzi, hogy már a gondolattól is felrobbanni készül az ágyéka táján valami. Azt még látja, ahogyan Marie nyakáról egy izzadságcsepp indul útjára a két keletlen tészta közötti völgybe, aztán bekövetkezik a robbanás. De nem az ágyéka táján, hanem a mellkasában.

Mediterrán mesék - A márki

 

A misztrál éppen azon volt, hogy a domb tetején álló pinea fenyőket kórussá hangolja, mikor a közelükben álló házhoz hintó érkezett. A hangorkán elnyomta a paták hangját, csupán a kocsi oldalán imbolygó lámpa jelezte a márki érkezését. Ápolt férfikéz fogta össze a ház felé lendülő kabátot, s mire a bejárathoz ért, a súlyos tölgyfa ajtó hangtalanul kinyílt előtte. A kiszűrődő fény megkarcolta néhány pillanatra a hajnali félhomályt, de a becsapódó ajtó visszaadta a szél zavartalanul tomboló hatalmát. A lovak párája a völgy fölé menekült, ahol a milliónyi érett szőlőszem édes illatában olyan idegenül tekergett a két állat kesernyés szaga, mint a márki dohányfüstje szokott gyermeklányok szoknyája alatt. Bent a házban is füstszag volt. A háromszáz éves falakhoz hozzátartozott a ritkán használt kandallók savanyú lehelete, de hozzátartozott a titkos találkahelyek elhanyagoltsága is. Egy szerzetes jött fel időnként, hatalmas kulcsot lóbálva, hogy a házat az alkalomhoz előkészítse, de ezúttal csak papírt és tintát kért az úr. Ha a lelkén akar könnyíteni, itt az ideje. Csak amit suttognak róla, az is elég az örök kárhozathoz. A márki egyenesen az asztalhoz ment, padlóra lökte válláról a kabátot, s állva kezdett írni. Úgy számolta, pár órányi előnye van, de már keresik a kastélyban, annyi bizonyos. Végrendeletét át sem olvasta, mielőtt nevét odakanyarította, hiszen vagyona jó részét úgy is elkobozzák, személyes holmijait pedig szerelmére, az ifjú Brandt hercegre hagyja. Betűi lendületesek, magabiztosak voltak. Ám vallomásával már nehezebben haladt. Cinikus világa minduntalan összeomlott. Mintha tollának időnként valaki más diktálná a szavakat. Írás közben gyermekkora óta halkan dünnyögött, de most, amikor a durván ácsolt ágyra, s a róla lelógó kötelekre tévedt a tekintete hangosan felnyögött. Érezte, hogy azt a két boszorkát, azt a két istenverte gyermeklányt nem lett volna szabad megkínoznia. Sejtette, hogy a kötelek mentén a vérükkel együtt, a bosszújuk is kiserken. Bármeddig ment el játékaival annak előtte, előbb utóbb mindenki megbocsátott neki, hiszen vagy élvezte maga is, vagy szégyenkezve hallgatott. Most azonban a két boszorka kegyetlenül kitervelt gyanúsításával találta magát szemben. Pedig a molnár ötéves gyermekéhez semmi köze. Pár év múlva lehetett volna tán, de azt már nem érte meg a szerencsétlen. Ráadásul kést ő csak egy kacsasült vagy egy alma kedvéért vesz a kezébe. Egyébként soha. De a gyűlölet úgy összesűrűsödött körülötte, hogy nem maradt más választása, mint kilépni saját életéből.

Kint már magasan járt a nap, mikor elfújta a gyertyát, s a csukott ablaktámlák mögött hátravetett fejjel valamit magában még dünnyögött. Tetszett neki, hogy pont ma üvölt ennyire a szél. Egy ilyen naphoz ez való. Talán kicsit nehezen fut majd ki vele a kikötőből a hajó, de ha már egyszer a fedélzeten van, bottal üthetik nyomát.

Búcsúzóul beleszippantott ősei odújának illatába, s kilépett a házból. A látvány annyira megütötte, hogy ismét felnyögött. A hintó ugyanott állt, ahol hajnalban hagyta, ám a lovak helyén, a rúdra két szőlőmunkás támaszkodott. A két gyermeklány apja. Szemükbe nézett, s lassan, megbocsájtón elmosolyodott. Visszament a sötéten hagyott házba, s egy székre rogyott. Nem maradt más hátra, mint bevárni sorsa beteljesülését.

A szél hirtelen elállt. Újra a kabócák hada kuncogott.

 

Váci sziluettek

 

A tücsök és a hangya

 … vagy ez nem a tücsök? Akkor a hangya olyannak papol a szorgalomról, aki nem elég, hogy lusta, de hegedülni sem tud?

Hedvig (12,)

András épp csak dobott valami elemózsiát az állatoknak, aztán sietős léptekkel nekiindultak a hosszú útnak. Lépetik nesze zörgött a fagyos földön, mintha egy végtelen ballada monoton ritmusát vernék ki lábaik. Időnként egy beszakadt tócsa hangos horkantása tudatta a világgal, hogy ezeknek a csizmáknak most semmi nem számít. A három behúzott vállú varjú a szőlőtőkék között kanyargó úton elszántan igyekezett a város felé. A pedellus lemaradozott, ő már órák óta úton volt, hátha Isten hagy még időt apának és lányának. De a kócos betűk már nem álltak össze szavakká Papus száján. A szurkos varrócérnától és a napi hatvan Levente cigarettától elszíneződött keze nekiindult néha, hogy nyomatékot adjon annak, amit ő szónak gondolt. De hiába.

Újév napján ment el végleg.

Hedvig a temetés után szobáról szobára járt a szülői házban, s nem értette, hogy ilyen rövid idő alatt, miként válhatott gyermekkorának helyszíne üres díszletté. Pedig minden tárgy, minden szag a helyén volt. Csak Papus hiányzott belőle. Úgy érezte, hogy nélküle a tárgyak gúnykacaja kikergeti őt a házból. A műhelybe nem is mert bemenni. Végül mindössze Papus szipkáját hozta el emlékül. Nagyon rossz állapotban volt még akkor is, amikor végre hazaérkeztek a hegyre. Csak ült kabátban, míg András tüzet rakott a konyhában, aztán meg csak állt összeszorult torokkal az ablak előtt. A jégvirágokat bámulta. Gyermekkorában a körmével folytatta a befejezetlen sejtelmes formákat, nem volt kétsége, hogy érti, mit akart kirajzolni a természet. Most már nem volt benne annyira bizonyos.

Egy biztos, András lett hirtelen a családfő. Persze a gyakorlatban inkább keresztanyu intézte a dolgokat, de az örökségen huzakodó rokonok között kettejüknek kellett igazságot tenni. Na, ilyen szerepre nem volt felkészülve. Tudott egészen nagy gazdaságot eligazgatni, de kicsi embercsoportban taktikázni, bajosan. Egyre gyakrabban fordult tanácsért Miseticshez, de titokban, mert Hedvig nem nagyon szívlelte a tanár urat. Érezte, hogy jobban átlát dolgokon, mint kellene. Arra pedig nem volt szüksége, hogy valaki esetleg egy rossz kérdést tegyen fel az ő terhességével kapcsolatban. Épp elég volt kóvályogni abban az űrben, amit Papus maga után hagyott, súlyosbítva a szorongással, hogy ő is oka lehetett a szélütésnek. Keresztanyu szeméből is ezt olvasta ki. Kár volt őt minden titkába beleavatni, mert mintha elfordult volna tőle. Még szerencse, hogy férjére támaszkodhat. Kapott is András ezen a tavaszon néhány váratlan gesztust, ami ráfért szegényre, mert kezdte úgy érezni, hogy ellenszélben gyalogol tavaly nyár óta. Pedig kell az erő, lassan itt a tavasz, amikor nagyon hosszúak lesznek a munkával töltött napok. Nem sejtette, hogy a kettős tragédia után, ez a néhány rövid hónap lesz életének egyik legnyugodalmasabb időszaka. Ki gondolta volna, hogy ősszel elindul egy rémálom, amely sok évig tart. Már nem csak mocorogtak Misetics németjei, hanem megindultak. Kitört a második világháború. Egy újabb generáció töltheti fel a családi emléktárakat frontélményekkel. Andrást a határőrséghez került sorkatonai szolgálatra.