Provence-i napló 12. (Camargue)

Ha végigautózol a bájos fehér lovak, a fekete vad bikák, a minduntalan felröppenő madarak, valamint Európa legagresszívebb szúnyogjai között, s a mocsarak, legelők és homokdűnék között lejutsz egészen a tengerig, mássz fel Saintes-Marie-de-la-Mer-ben a templom tetejére, s nézz szét, hova is érkeztél. De jól kapaszkodj, mert ha a magasságtól nem, a látványtól biztosan szédülni fogsz. Ez Camargue.

Provence-i napló 11. (Sault és Senanque)

Mediterrán mesék - A filmrendező

A helyiek megszokták a hóbortos külföldieket, senki nem csodálkozik azon, hogy egy dél-franciaországi kisvárosban veszi feleségül húsz éves orosz menyasszonyát egy magyar származású, hatvan éves londoni filmrendező. Hogy miért pont itt? Ki tudja. Talán azért, mert a közelben horgonyoz a számára átalakított katonai cirkáló, amely nemcsak yacht, hanem egyben bázis. Amilyen a vezérekhez illik. A többi kellék is rendben van. Luxus lakás és luxus iroda Londonban, nyaraló a Riviérán. Reggelente egy Rolls Royce ülésen gyújt rá a legjobb szivarra, s miközben sofőrje az irodájába döcögteti, átlapozza az újságokat, hogy politikus barátaival aznap is legyen miben egyetértenie. Mert egyetérteni kell. Ez hozzá tartozik a játékszabályokhoz, ha valaki nemcsak híres filmrendező, de tehetős filmproducer is egyben, kinek filmforgalmazó cégét a kormány anyagilag is támogatja, a háború után előre törő amerikai filmgyártással szemben. Szóval egy filmmogul. Úgy egyébként egy zseni. Időközönként ugyan eltűnik kezei között néhány millió font, de magas körökhöz tartozó baráti kapcsolatai miatt, van játéktere. Bőven. A magyar kisvárosból elindult világfi különben teljes rokonságát úgy terelgeti és finanszírozza, mint egy igazi keresztapa, megadva családja minden tagjának a legjobbat, amit csak lehet. A sikeres élet összes kelléke együtt van. A partikon mosolyognak rá a vendégek, hiszen a dolgok úgy vannak rendjén, ahogyan ez a korát meghaladó nagy ember csinálja. Csupán egy kellék hiányzik még: a nő. Na, az egy bonyolult kellék. Mert legyen csinos, legyen fiatal, legyen egzotikus. Gazdag ne legyen, hiszen az a lényeg, hogy aki felemeli magához, annak hálával tartozik majd. Színésznőcskék hada áhítozik ilyen forgatókönyv után, de egy igazi játékos, az a nehezebb fajsúlyú jelentkezők közül választ. Olyat, aki tüntetően nem fogad el bundát vagy ékszert, csak az élet örömeit és az imádott férfi közelségét áhítja. Legalább is, amíg el nem hangzik a boldogító igen. Utána már nem alázhatja meg senki egy nerccel. Megveszi maga, és kész. Na, de ez még arrébb van. Még nem lehet tudni, hogy a boldogság látszatának megőrzése anyagilag és energiában is sokkal többet követel, mint a magányosság és a sikertelen magánélet elfedése. Mindenesetre az esküvőn senki nem akad fenn azon, hogy a menyasszony harmad annyi idős, mint a vőlegény, az meg nem köztudott, hogy erotikus izgalmakat nem a mogul, hanem unokaöccse gerjeszt a fiatalasszonyban. De ez mindegy is, hiszen ezek apróságok. A lényeg az, hogy forogjon a felvevőgép és a stáb ne unatkozzon. E musical műfaját persze nem tudja követni egyformán mindenki. A menyasszony apja például azon kesereg a színfalak mögött, hogy túl öreg a vőlegény. Még ilyet? Bizonyára egy idióta!

Mediterrán mesék - A borász

 Gustave-ot minden délben várja egy hatalmas pohár rosé, amikor behúzódik a présház falára felfutott bougainvillea levelei alá. Régen ilyenkor rá is gyújtott, de azt mondta a doktor, hogy még egy szívroham és kész. Bort sem nagyon szabadna, de a rosé az nem bor, akárki láthatja, milyen sápadt semmiség csupán. Ilyenkor, amikor feltámad a szokásos déli forró szél, csak ül és nézi az udvarát. Fejben belelapoz a szőlősorok közé, rendre veszi, hogy mi a teendő, aztán csak nézeget. Nem ebédel, mert akkor azonnal elalszik, csak magokat és aszalt gyümölcsöt csipeget minden korty után. Különösen azt szereti nézni, amikor Marie a pincelépcsőtől pihegve átmegy előtte az udvaron, hóna alatta két penészes palack borral. Kemény, vastag vádlija alatt klaffog a cipő, mintha minden lépésnél le akarná vetni magát a tulajdonosáról. Ez Gustave-ban izgalmakat kelt. Ráadásul Marie felszedett magára néhány kilót a télen, de továbbra is a tavalyi ruháját hordja, amely így most kicsit rövidebb. Minduntalan a térde fölé ugrál, oda, ahol a bőre már fehér, mint az alabástrom. Térdig lebarnul a szőlőben, de a combja, talán még soha nem kapott napot. Ettől valahogy olyan kiszolgáltatott az a két izmos láb. Ez izgatja Gustave-ot. Bár őszintén szólva Gustave-ot minden izgatja.  Nem lehet tudni, hogy a fantáziája tartja életben a vágyait, vagy megfordítva. Mindenesetre az a két sűrű tésztájú, keletlen kenyér, amit Marie felül hord a ruhája alatt, az meg nem is felizgatja, hanem egyenesen kétségbe ejti. Mit is kezdene velük, ha egyszer bejuthatna közéjük? Erre a gondolatra úgy összeszorul a torka, hogy kénytelen kortyolni egyet. Aztán csak tovább fűzi a gondolatot. Vajon bejut-e oda valaha, vagy csak messziről csodálhatja őket a hátra lévő életében? Mindegy. Izgalmasak akkor is, ha csak úgy vannak, akkor is, ha Marie seprűjének lendületét követik, akkor is, ha előre hajol, akkor is, ha hátra dől. A franc, aki látott már ilyet. Ennek a Marie-nak ráadásul a haja is gyönyörű. Legalábbis a tarkóján. Ha feltűzi a feje búbjára a loboncot, olyan rakoncátlan vöröses pihék kerülnek elő, amelyek a kastélyok falára pingált díszeket idézik. Pedig összességében nem valami kecses ez a lány. Inkább igásló. Még kamasz korában került hozzá, amikor a vén részeges Lambert legurult a lépcsőn, s nem volt ki gondját viselje ennek az ijedt kis gebének. Van annak már vagy húsz éve is. Azóta figyeli, hogyan teljesedik ki minden porcikája. Figyelte persze másét is. A szüretelő asszonyokét, a vásárló asszonyságokét, s egyáltalán, kevés olyan női lény került útjába, akin kivetni valót talált volna. Amióta a felesége itt hagyta, azóta meg le sem tud állni a képzelete. Aztán egyik nap, ahogyan Marie áthajol az olajbogyókkal teli tállal a széles asztalon, Gustave megérzi a nő izzadságának illatát. Legszívesebben beletörölközne ebbe az illatba. Becsukja szemét, és rögzíti magában az illatot, felkészülve arra, hogy mindjárt megvonják tőle. De nem. Az illat marad. Kinyitja a szemét, s ott lóg a két hatalmas keletlen cipó az orra előtt. Már amennyire a ruha lógni hagyja. Marie két tenyerére támaszkodik, s kicsit zavartan azt kérdezi, miként juthatna jelentősebb előleghez a szüretig. Gustave hebegve évődik, s arra célozgat, hogy mit is kaphatna ő ezért cserébe. Meg hogy van annak módja, hogy meg sem kelljen adni. Marie-t is felizgatja ez a lehetőség. Bár továbbra is úgy ágaskodik Gustave fölött, mint egy csataló, ahogyan végigfut lassan agyában a lehetőség, ellazulnak arcizmai, elismerőn meggörbíti szája szélét, s alig észrevehetően bólint. Most Gustave kezd el zihálni, orrcimpái kitágulnak, mintha dugót vertek volna beléjük, s úgy érzi, hogy már a gondolattól is felrobbanni készül az ágyéka táján valami. Azt még látja, ahogyan Marie nyakáról egy izzadságcsepp indul útjára a két keletlen tészta közötti völgybe, aztán bekövetkezik a robbanás. De nem az ágyéka táján, hanem a mellkasában.

Mediterrán mesék - A márki

 

A misztrál éppen azon volt, hogy a domb tetején álló pinea fenyőket kórussá hangolja, mikor a közelükben álló házhoz hintó érkezett. A hangorkán elnyomta a paták hangját, csupán a kocsi oldalán imbolygó lámpa jelezte a márki érkezését. Ápolt férfikéz fogta össze a ház felé lendülő kabátot, s mire a bejárathoz ért, a súlyos tölgyfa ajtó hangtalanul kinyílt előtte. A kiszűrődő fény megkarcolta néhány pillanatra a hajnali félhomályt, de a becsapódó ajtó visszaadta a szél zavartalanul tomboló hatalmát. A lovak párája a völgy fölé menekült, ahol a milliónyi érett szőlőszem édes illatában olyan idegenül tekergett a két állat kesernyés szaga, mint a márki dohányfüstje szokott gyermeklányok szoknyája alatt. Bent a házban is füstszag volt. A háromszáz éves falakhoz hozzátartozott a ritkán használt kandallók savanyú lehelete, de hozzátartozott a titkos találkahelyek elhanyagoltsága is. Egy szerzetes jött fel időnként, hatalmas kulcsot lóbálva, hogy a házat az alkalomhoz előkészítse, de ezúttal csak papírt és tintát kért az úr. Ha a lelkén akar könnyíteni, itt az ideje. Csak amit suttognak róla, az is elég az örök kárhozathoz. A márki egyenesen az asztalhoz ment, padlóra lökte válláról a kabátot, s állva kezdett írni. Úgy számolta, pár órányi előnye van, de már keresik a kastélyban, annyi bizonyos. Végrendeletét át sem olvasta, mielőtt nevét odakanyarította, hiszen vagyona jó részét úgy is elkobozzák, személyes holmijait pedig szerelmére, az ifjú Brandt hercegre hagyja. Betűi lendületesek, magabiztosak voltak. Ám vallomásával már nehezebben haladt. Cinikus világa minduntalan összeomlott. Mintha tollának időnként valaki más diktálná a szavakat. Írás közben gyermekkora óta halkan dünnyögött, de most, amikor a durván ácsolt ágyra, s a róla lelógó kötelekre tévedt a tekintete hangosan felnyögött. Érezte, hogy azt a két boszorkát, azt a két istenverte gyermeklányt nem lett volna szabad megkínoznia. Sejtette, hogy a kötelek mentén a vérükkel együtt, a bosszújuk is kiserken. Bármeddig ment el játékaival annak előtte, előbb utóbb mindenki megbocsátott neki, hiszen vagy élvezte maga is, vagy szégyenkezve hallgatott. Most azonban a két boszorka kegyetlenül kitervelt gyanúsításával találta magát szemben. Pedig a molnár ötéves gyermekéhez semmi köze. Pár év múlva lehetett volna tán, de azt már nem érte meg a szerencsétlen. Ráadásul kést ő csak egy kacsasült vagy egy alma kedvéért vesz a kezébe. Egyébként soha. De a gyűlölet úgy összesűrűsödött körülötte, hogy nem maradt más választása, mint kilépni saját életéből.

Kint már magasan járt a nap, mikor elfújta a gyertyát, s a csukott ablaktámlák mögött hátravetett fejjel valamit magában még dünnyögött. Tetszett neki, hogy pont ma üvölt ennyire a szél. Egy ilyen naphoz ez való. Talán kicsit nehezen fut majd ki vele a kikötőből a hajó, de ha már egyszer a fedélzeten van, bottal üthetik nyomát.

Búcsúzóul beleszippantott ősei odújának illatába, s kilépett a házból. A látvány annyira megütötte, hogy ismét felnyögött. A hintó ugyanott állt, ahol hajnalban hagyta, ám a lovak helyén, a rúdra két szőlőmunkás támaszkodott. A két gyermeklány apja. Szemükbe nézett, s lassan, megbocsájtón elmosolyodott. Visszament a sötéten hagyott házba, s egy székre rogyott. Nem maradt más hátra, mint bevárni sorsa beteljesülését.

A szél hirtelen elállt. Újra a kabócák hada kuncogott.