Örökségeim

Ebéd végén rángatott félre a rokonság köréből és pisszegve az udvar végén álló fészer felé húzott. Vizes-fagyos kezét kék kötényébe törölgette, majd egy lakatkulcsot húzott elő, s kinyitotta fészer ajtaját. A bejárattól nem messze állt a katonaládája. Felnyitotta, s kapkodós mozdulatokkal turkált benne, akárha elrejtett karácsonyi ajándékot keresne. Egy összehajtogatott katonaköpenyből kopott bekecs került elő. Aztán olajos rongyok, egymásba gabalyodva, majd újságpapírok, amelyek erősen átvették a rongyoktól az olajat. Lassan kezdett formát ölteni egy tenyérnyinél alig nagyobb csomag. Fémesen-zsírosan megcsillant valami.

– Kilencmilliméteres! Tele tárral!

Nem nyúltam utána, csak bólintottam.

– Tied! A temetésem után gyere és vedd ki a ládából.

Megmutatta azt a három mozdulatot, ami a kezeléséhez szükséges, s elkezdte visszacsomagolni a súlyos Parabellumot.

– Itt őrzöm a háború óta, de a Mariska sem tud róla!

Kifelé, a kicsit rakoncátlankodó fészerajtóval hadakozva aztán még hozzátette:

– Ne feledd fiam, a családot meg kell védeni mindenáron!

Átvillant az agyamon, ahogy gyermekeim megszeppenve nézik a papát, amint a lakótelepi lakás beépített szekrényéből előkap egy mordályt és a papírvékony ajtót feszegető gonoszra fogja..

Karácsony előtt ment el az öreg. Nagy volt a jövés-menés a házánál. Kerestem az okot, hogy a fészer felé kerüljek, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy a rokonok között kisétálok a farzsebemben egy stukkerrel. Tavasszal látogattam el újra a kis faluvégi házba. Mariska nem volt túl jó állapotban. Bár nem esett ágynak, de ő is elmenőben volt már. A szekrényből egy súlyos bőrkabátot akasztott le, amit férje Budapesten vagyonokért vásárolt a háború után. Soha nem értettem minek, mert háromnál többször nem láttam rajta. Nem is illett hozzá. Erősködött, hogy vegyem fel, mert ezt csak én örökölhetem. A kabát válla azonban már a könyököm fölött megakadt, hiszen az öreg a mellemig sem ért. Na, akkor majd a szomszéd fiának jó lesz. Addig-addig hivatkoztam a nikotinéhségemre, amíg végre kiengedett az udvarra, ahol rögtön a fészer felé vettem az utamat. Az ajtaja tárva-nyitva, a rengeteg szerszám eltűnt a katonaládával együtt. Tettetett érdektelenségemre aztán odavetette Mariska, hogy a múlt héten hívott egy ószerest, aki pár forintért minden vacakot összeszedett a padláson és a pincében. Igen, a fészerben is.

Kis történet

Kicsit zavartan állunk a parókia kapujában. A már jó ideje megkerült bibliát szeretnénk lefényképezni, odaát a templomban, de nem egyeztettünk senkivel előre. Magas, vékony, mosolygós „fotómodell” nyit kaput, neki kezdjük mondani, hogy mi járatban vagyunk. Ő azonban már indul is befelé, rögtön adja a pecsétes papírt. Kiderül, ő a tiszteletes asszony. A tornácon babakocsi, bele való aprósággal. Valahol a házban másik, kicsit nagyobb gyermek hangja. Érthető hát a lendület, van dolog elég nélkülünk is.

Aztán kicsit mégis lassul a tempó. Mikor megtudja, hogy több száz helyszínt járunk be a Kárpát-medencében, hollywoodi sóhaj száll végig ajkáról az üvegezett verandán.

Őket is hívták Amerikába a férjével együtt. Az egyház megbízott bennük, hiszen mindkettőjük hivatása és hite ugyanaz. Végül mégsem vállalták, s most, hogy a férje már egy éve beteg, nagyon is örülnek korábbi döntésüknek. Itt mégiscsak magyar a szó. Bár először mindenki mellébeszélt, kiderült, hogy súlyos beteg a tiszteletes úr. Súlyos beteg, persze csak az lehet, aki csupán a gyógyszerekre hagyatkozik és nem tud felfelé nézni. Annak romlik is az állapota, ahogyan azt a diagnózisban megjósolták.

Kisvártatva idegen asszony kopogtatott a parókia kapuján. Hallotta, mi történt és ő holnaptól gyógyítaná a tiszteletes urat. Hogyan? Hát masszírozná. Tanulta, de inkább csak valahonnan tudja. Jött is minden nap az asszony. Türelem, harmónia és hit áradt a lényéből. Nem sokat beszélt, csak kitartó mozdulatokkal tette a dolgát, bütykös keze fáradhatatlan volt. Úgy tűnt, tudja, mit csinál, mintha egy egész anatómia-tankönyv rejtezne a fejkendő alatt. Nem sok mindent árult el magáról. Jószerivel azt sem, hogy honnan jár ide reggelente. Aztán pár hét múlva megmozdultak a lábujjak. Időközben a tiszteletes asszony is sokat tanult tőle. Nemcsak a mozdulatokat.

Búcsúzáskor nem fogadott el semmit, csak szégyenlősen réklijét igazgatta sokáig és mosolyogva azt mondta: ”Majd a tiszteletes asszonyék is továbbadják annak, akinek szüksége lesz rá.”

Lábujjhegyen

Egy baráti társaságban asztalszomszédom volt Pauk György, Londonban élő hegedűművész. Kiderült, hogy imádja a dzsesszt, kiderült, hogy még velem is tud beszélgetni a zenéről és kiderült, hogy szimpátiával viseltetünk egymás tevékenysége iránt. Kibontakozó barátságunk kicsomagolta belőlem azt a kérdést, amit eleddig soha nem mertem feltenni egyetlen művésznek sem. Gyuri közvetlensége (meg egy kis pezsgő) hozzásegített ahhoz, hogy egy állandóan turnézó világhírű művésztől kapjak választ arra, hogy miként tudja magát idegileg és fizikailag úgy kondícionálni, hogy egy (mondjuk) London-Tokio repülőút után, akár órákon belül színpadra lépjen. A sok apró trükkel nem untatnék senkit, hiszen a lényege az egésznek úgyis csak az, hogy attól a legmagabiztosabb az ember (akármilyen állapotban is van), ha rengeteget gyakorol. Akár hangfogóval egy hajnali megérkezést követően, a szállodai szobában. A folyamatos készenléti állapot a lényeg.

Másnap reggel, barátainktól kölcsönkapott lakás nappalijában korholom magamban a londoni ködöt, amikor két pirítós között kisüt a nap. Sőt, besüt kicsit. A család nagy része még szanaszét alszik a lakásban, fölteszem hát a hangfogót és elkezdem az ujjgyakorlatokat.  Készülök a délutáni portréfotózásra. Modelljeim most nem igaziak, de azért beszélek hozzájuk. Halkan. Mikor a pár perc suttogás gyanút kelt feleségemben elmeállapotomat illetően, rám nyit, én meg csak annyit tudok felhozni mentségemre: „a Pauk is így csinálja”.

 

 

Orda és áfonya

Néhány hete a Csíki-havasokban jártunk. Setétpataka mellett araszoltunk fölfelé, és a favágókat kerestük, akik előző nap a Verespataka mellett szántottak, amikor megálltunk fényképezni, s ahol szinte hullámzott a hegyoldal. Úgy esett oda a fény, hogy az ezer kis púp tagolta lejtőhöz szinte odaragadt a kamerám. Hiába szóltak hozzám, nem fordultam feléjük, féltem, hogy arrébb csusszan a lemenő nap, és örökre kimaradok valamiből. Látták, ez csak valami ütődött lehet „odaátról”, hát csak álltak mellettünk békésen a lovaikkal. A fiatalabbik megértő hangon, halkan magyarázta társainak, hogy a tizenhárom évnyi kamionozás alatt, ő sem látott ilyen vidéket Európában.

Aztán meginvitáltak bennünket a hegygerincre. Reggel munkába menet az utolsó esztenánál bevárnak majd, s átülhetünk lovas kocsijukra. Hát elindultunk a megadott úton, de az utolsónál nem várt senki, tovább mentünk, mert messzebb mindig feltűnt egy újabb utolsó. Már egészen magasan jártunk belenyugodva (el)tévedésünkbe, hagytuk magunkat elvarázsolni. Feleségem ugyan minduntalan figyelmeztetett egy medve típusú élőlény fogaira, ahányszor csak elhagytam békés járművünket szememhez kapva gépemet, mintha bizony elszaladna a táj. A terep végül már annyira nehéz lett, hogy minden számítás szerint vissza kellett volna fordulni. Persze, de jobb oldalon szakadék, balra pedig hegyoldal. A négy kerék már kilencfelé állt, s nem volt elég, hogy már a kilincset sem találtam a sáros kasznin, még az alja is rendszeresen oda csapódott a kiálló szikladarabokhoz. „Hát itt másképpen történnek a mindennapok” –  vigasztaltam magamat, bár azért kicsit soknak tartottam, hogy a térdemig én is sáros vagyok. Aztán olyan mélyedések és sártenger következett, amihez vagy terepjáró kellett volna vagy ló. Következett a rémálom, a tolatás. Sok száz méteren keresztül, úgy, hogy igazán nem látok az autó alá, mert mögöttem erősen lejt az út, s itt elég pár centit tévedni, belecsúszhatunk egy mély csapásba, amikor is felül az alváz. Aztán lehet választani a gyaloglás és a csodavárás között. Egyik se biztos, hogy az est beállta előtt lejuttat bennünket a faluba. Feleségem lett most a medvecsali. Kiszállt, és mögöttem-előttem gyalogolva irányított,  és húzta félre a faágakat, rugdosta félre a kenyér nagyságú szikladarabokat. Milyen jó, hogy a ritkábban körömlakkozó típushoz tartozik! Aztán csak megfordultunk valahogy.

Közel jártunk már a faluhoz, amikor az egyik ház udvarán megpillantottam egy asszonyt. Ő is meglátott,  és odajött a kerítéshez. Kérésemre feltúrta a szekrényt, előszedte a hímzett mellényt, pendelyt, karincát. Majd a konyhába terelt bennünket, ahol használat közben a szövőszéket is tanulmányozhattuk. Közben mesélte, hogy csak napokkal előtte jöttek le télre az esztenáról az állatokkal együtt. Medve? Most baj van velük, mert a Brassó mellett összeszedett gyilkos medvéket itt eresztették szabadon a közelben. Azok már megszokták a motorhangot, és nem félnek falkányi kutyától se. Néha elviszik a tehenet is. Közben előkerült a lánya, aki hangtalanul teríteni kezdett. Érteni véltem a célzást, nyilván ebédelni szeretnének. Búcsúzni kezdtem. Kiderült, hogy nekünk szólt a fehér abrosz, az orda, a túró, az áfonyalekvár, a házi kenyér és a tiszta víz. Üljünk asztalhoz, dehogyis adják oda kabátjainkat. Két napja azt sem tudtam, hogy egy élő csángó hogy néz ki, most meg itt ülök a konyhájukban, töröm kenyerüket, rakom a fát a tűzre, s olyan érzésem van, mintha a szünidőben elmentem volna a nagymamához. Már szürkült, mire újra a kabátokra gondoltunk. Ahogyan felálltam, már reppent is az újabb utasítás a lány felé: „Csomagolj nekik valamit, hisz’ úton vannak”.

KŐBÁNYA

Úgy harmincan ácsoroghattak egy külvárosi öreg villa átalakított nagytermében. Várták a kezdést. Itt a hét bizonyos napján, az összes évfolyam ezt teszi. Zenészek lépnek fel zenészek előtt. Nem túl hálás feladat. Ám semmi hiszti, semmi manír. Vajon nem hallottak arról, hogy ilyenkor kell bedobni egy kis műbalhét, különben nem látszik, hogy mekkora a produkció? Valószínűleg nem, mert nyoma sincs egy művilág zavarodott viselkedésének.

Lassan beindul a zenevonat. Egymást követik jobbnál-jobb feldolgozások, átiratok, saját szerzemények, de továbbra sem hajlandó senki túlpörgött közönséget vagy művészt szimulálni. Úgy érzem magam, ahogy a kolozsvári színház próbáin szoktam érezni magam. Valami profizmus és alázat lengi be a teret. Ritka jelenség, de már messziről, szagról meg lehet érezni. A fene tudja, hogy mitől verődnek össze ilyen közösségek a világ különböző pontjain, de maguktól nem, az biztos. A felkészülés sok éves küzdelme nem tanít meg mindenkit a szakmai alázatra. Ahhoz valami több kell. Vagy több valaki, akikből ez árad. Akik nemcsak a kottafejekre figyelnek, hanem azok fejére is, akikből kijön a hang. Ezért tudnak itt egymásra figyelni akár színpadon, akár színpad mellett.  Ahol most éppen azt suttogják, hogy a következő banda énekese nem tudott ideérni, de beugrik helyette az egyik tanár. S valóban. Egymondatos egyeztetés még a színpadon, aztán már dől is a zene. Méghozzá kíméletlenül. Nem hagy időt mélázni. Pedig többször nekifutok a gondolatnak, hogy ez itt kérem csak playback. Egy világszám, amire rátátognak és gyötrik a hangszert, a látvány kedvéért. Mint otthon a kamaszok a tükör előtt. A tanár úr hangja azonban úgy húzza maga után a remek csapatot, hogy minduntalan az a civil csacskaság jut eszembe, hogy ez így, ahogy van lemezkész. Aztán következik a nálam ilyenkor szokásos dühöngés, amikor törni-zúzni tudnék amiatt a sok serdületlen marhaság miatt, amit a rádióadók napszámra lenyomnak a fülemen. Ahelyett, hogy szétnéznének a világban, s bekopognának oda, ahol jó zene szól. Egy darabig most nem hagyom cinikus énemet megszólalni, amelyik azt szajkózza, hogy ez egy hülye utópia. Inkább elmerülök a folyosón lévő tablók böngészésében.

Lassan kezdem érteni ezt a mai klubnapot. A tanári kar csupa legenda. A jazz és a rock élő legendái. Akárcsak az imént beugrott tanár úr. A Tóth Janó.