Reggeli mise

A kora reggeli misére osztottak be egész télen át. Illetve, azt hiszem, hogy magam vállaltam, csak otthon adtam elő úgy, mintha súlyos feladataim száma kényszerűségből szaporodott volna meg. Úgy tízéves lehettem, és nagyon szántam azt a már nehezen mozgó, mogorva, öreg papot, aki már csak a kora reggeli szertartásokra volt jó. Akire a sekrestyés Feri bácsi is úgy hívta fel a figyelmemet, hogy amikor mise közben a két kis üvegcséből töltök a kehelybe, akkor ne feledjem, hogy az öreg úgy szereti, ha vízből csak egy cseppet, borból pedig sokat kap. Tetszett ez a nehéz figura, egész télen hajlandó voltam majd két órával korábban kelni miatta. Eldideregtem a fűtetlen Nagy Templomba, és ott magamra öltöttem a ministránsok jelmezeit. Néha olyan hideg volt, hogy egy számmal nagyobbat vettem ki a szekrényből, és csak úgy a téli kabátra húztam rá. Közös fellépésünk nem tartott soká, engem a templom előtt apám várt az iskolatáskámmal meg a tízórais zacskóval, s én nagy lendülettel iramodtam az olajozott padlójú tantermünkbe. Ott, még egyedül lévén, a másik kedvencemnek segítkeztem, a dadogós pedellusnak, aki ilyenkor járta végig a termeket, és hizlalta a fűrészporos kályhákat. Örült annak, ha valaki ellátott helyette a húsz-harmincból kettőt-hármat.
A téli szünet utáni első napom is ugyanúgy kezdődött, ahogyan ősz óta mindegyik. Didergés, mise, apától a táska, aztán uzsgyi a suli. Annyi volt csupán a különbség, hogy mise után az öreg pap, anélkül, hogy az arcomba nézett volna, szinte lopva, de nagyon jóságosan megsimogatta a kezemet. Így adta tudtomra, hogy mi így együtt nagyon jó páros vagyunk ezeken a fura hajnalokon, amikor az egész gyülekezetből mindössze öten-hatan ülnek, állnak vagy ereszkednek térdre a hideg padokon. Irodalom vagy történelem óra lehetett az első, mert az újonnan odahelyezett tanító néni ezeket a tárgyakat tanította. Becsengetés után ő lépett be a terembe elmaradhatatlan úttörőnyakkendőjében.
­­ ─ Aki ­­ma reggel templomban volt, az álljon fel! – mondta osztályöntudatos arccal. Láttam kijönni a kapun, semmi értelme a titkolózásnak
Felálltam, de úgy éreztem, mintha kigyulladtam volna a padommal együtt. Néhányan vihogtak rajtam, néhányan lesütött szemmel várták, hogy leégjek parázsig. Eddig is éreztem, kevésbé a hőmérséklet az oka, hogy a gyülekezet lopva jár templomba, inkább valamiféle politikai-közéleti klíma, melynek annyit mindenképpen sikerült elérnie, hogy kezdetét vette sokarcú dackorszakom. Suli után visszamenten Feri bácsihoz, fogtam egy lapátot, s elkezdtem a templom körül a havat eltakarítani.

Karácsonyfa

Az idő tájt a puliszka járta, meg a krumplikása. Zsírban pirított hagymával. Ha délután szerettem volna még egy pohár tejet, jó eséllyel csak azt a választ kaptam anyámtól, hogy „Az már apádé fiam!”. Ennyi volt ugyanis apám vacsorája. Egy pohár tej egy szelet kenyérrel. De nem volt ez probléma! Szüleimnek talán igen, de nekem cseppet sem. Ettől még ugyanúgy harcoltak az ólomkatonáim, és ugyanúgy lehetett bütykölni a fémépítővel vacsoráig. Vagy vacsora helyett. De nem azért, mert válságban volt a gazdaság! A fenét! Talán az ideológia igen, de arról nem beszéltek az emberek. Épphogy túl ötvenhaton, innen még a hatvanas éveken, ez volt a normális. Jó, persze a fogorvosék akkor is autóval jártak már, de biztosan nehéz volt az a sok fogó.  Nekünk viszont csak fogaink voltak, ahhoz meg nem kellett autó. Fogódzónak meg ott voltak a szomszédok. Annál tovább nem nagyon láttunk. Minek is? Máshol is ugyanez volt! Keresztapámék levelei Kanadából még nem jutottak el hozzánk. Nem volt hát mihez képest. Ólomkatonák voltak, meg fémépítő, s kész. Meg nyáron roller. De most tél van. Síbakancs, sínadrág, akinek futja. Akinek nem, annak dupla mackónadrág (a csinosabbik felül). Karácsonyra hurka-kolbász, akinek futja (falusi rokonokra), akinek nem, annak maradt a „majd valamit kisütünk”. De valahogy a karácsonyfa mindig díszes volt. Ha sikerült persze egyáltalán egy jóvágásúra szert tenni. Az se volt mindig egyszerű. Ötvenhétben vagy ötvennyolcban éppen nem volt az. Hogy miért? Honnan tudjam?

Csak azt tudom, hogy apám azon az estén csont keményre fagyott barna műbőr kabátjában toppant be, lilára fagyott kezekkel. Nővérem kérdésére, hogy ugyan hol járt ilyenkor szentestén, csak annyit felelt titokzatosan: „Bicikliztem egyet a Bakonyban”. Vihorásztunk, mert ugyan ki hitte el, hogy a városunktól tizenöt kilométerre fekvő hegyekben járt biciklivel télnek évadján. Kicsit durcáztunk is talán, mert nyilván miatta késik a Jézuska. Azután csak kikerekedett az este. Volt a fa alatt becsomagolva ez, meg az, de hogy mi, arra már nem emlékszem. A fentiekből sejthető, hogy nem villanyvasút. Az biztos, hogy a  csomagolópapírra folyamatosan csöpögött a díszek közül a hólé. Anyám egész este melengette, dörzsölgette apám kezét, és simogatta fejét: „Hát csak hoztál egyet, te konok ember?”

Egyre többször jut eszembe ez a történet, s nem hagy nyugodni, hogy miként kötözhette fel apám azt a nagy fát a biciklijére úgy, hogy tizenöt kilométert tudott kerekezni vele. Sajnos, már nem tudom megkérdezni tőle.

Örökségeim

Ebéd végén rángatott félre a rokonság köréből és pisszegve az udvar végén álló fészer felé húzott. Vizes-fagyos kezét kék kötényébe törölgette, majd egy lakatkulcsot húzott elő, s kinyitotta fészer ajtaját. A bejárattól nem messze állt a katonaládája. Felnyitotta, s kapkodós mozdulatokkal turkált benne, akárha elrejtett karácsonyi ajándékot keresne. Egy összehajtogatott katonaköpenyből kopott bekecs került elő. Aztán olajos rongyok, egymásba gabalyodva, majd újságpapírok, amelyek erősen átvették a rongyoktól az olajat. Lassan kezdett formát ölteni egy tenyérnyinél alig nagyobb csomag. Fémesen-zsírosan megcsillant valami.

– Kilencmilliméteres! Tele tárral!

Nem nyúltam utána, csak bólintottam.

– Tied! A temetésem után gyere és vedd ki a ládából.

Megmutatta azt a három mozdulatot, ami a kezeléséhez szükséges, s elkezdte visszacsomagolni a súlyos Parabellumot.

– Itt őrzöm a háború óta, de a Mariska sem tud róla!

Kifelé, a kicsit rakoncátlankodó fészerajtóval hadakozva aztán még hozzátette:

– Ne feledd fiam, a családot meg kell védeni mindenáron!

Átvillant az agyamon, ahogy gyermekeim megszeppenve nézik a papát, amint a lakótelepi lakás beépített szekrényéből előkap egy mordályt és a papírvékony ajtót feszegető gonoszra fogja..

Karácsony előtt ment el az öreg. Nagy volt a jövés-menés a házánál. Kerestem az okot, hogy a fészer felé kerüljek, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy a rokonok között kisétálok a farzsebemben egy stukkerrel. Tavasszal látogattam el újra a kis faluvégi házba. Mariska nem volt túl jó állapotban. Bár nem esett ágynak, de ő is elmenőben volt már. A szekrényből egy súlyos bőrkabátot akasztott le, amit férje Budapesten vagyonokért vásárolt a háború után. Soha nem értettem minek, mert háromnál többször nem láttam rajta. Nem is illett hozzá. Erősködött, hogy vegyem fel, mert ezt csak én örökölhetem. A kabát válla azonban már a könyököm fölött megakadt, hiszen az öreg a mellemig sem ért. Na, akkor majd a szomszéd fiának jó lesz. Addig-addig hivatkoztam a nikotinéhségemre, amíg végre kiengedett az udvarra, ahol rögtön a fészer felé vettem az utamat. Az ajtaja tárva-nyitva, a rengeteg szerszám eltűnt a katonaládával együtt. Tettetett érdektelenségemre aztán odavetette Mariska, hogy a múlt héten hívott egy ószerest, aki pár forintért minden vacakot összeszedett a padláson és a pincében. Igen, a fészerben is.

Kis történet

Kicsit zavartan állunk a parókia kapujában. A már jó ideje megkerült bibliát szeretnénk lefényképezni, odaát a templomban, de nem egyeztettünk senkivel előre. Magas, vékony, mosolygós „fotómodell” nyit kaput, neki kezdjük mondani, hogy mi járatban vagyunk. Ő azonban már indul is befelé, rögtön adja a pecsétes papírt. Kiderül, ő a tiszteletes asszony. A tornácon babakocsi, bele való aprósággal. Valahol a házban másik, kicsit nagyobb gyermek hangja. Érthető hát a lendület, van dolog elég nélkülünk is.

Aztán kicsit mégis lassul a tempó. Mikor megtudja, hogy több száz helyszínt járunk be a Kárpát-medencében, hollywoodi sóhaj száll végig ajkáról az üvegezett verandán.

Őket is hívták Amerikába a férjével együtt. Az egyház megbízott bennük, hiszen mindkettőjük hivatása és hite ugyanaz. Végül mégsem vállalták, s most, hogy a férje már egy éve beteg, nagyon is örülnek korábbi döntésüknek. Itt mégiscsak magyar a szó. Bár először mindenki mellébeszélt, kiderült, hogy súlyos beteg a tiszteletes úr. Súlyos beteg, persze csak az lehet, aki csupán a gyógyszerekre hagyatkozik és nem tud felfelé nézni. Annak romlik is az állapota, ahogyan azt a diagnózisban megjósolták.

Kisvártatva idegen asszony kopogtatott a parókia kapuján. Hallotta, mi történt és ő holnaptól gyógyítaná a tiszteletes urat. Hogyan? Hát masszírozná. Tanulta, de inkább csak valahonnan tudja. Jött is minden nap az asszony. Türelem, harmónia és hit áradt a lényéből. Nem sokat beszélt, csak kitartó mozdulatokkal tette a dolgát, bütykös keze fáradhatatlan volt. Úgy tűnt, tudja, mit csinál, mintha egy egész anatómia-tankönyv rejtezne a fejkendő alatt. Nem sok mindent árult el magáról. Jószerivel azt sem, hogy honnan jár ide reggelente. Aztán pár hét múlva megmozdultak a lábujjak. Időközben a tiszteletes asszony is sokat tanult tőle. Nemcsak a mozdulatokat.

Búcsúzáskor nem fogadott el semmit, csak szégyenlősen réklijét igazgatta sokáig és mosolyogva azt mondta: ”Majd a tiszteletes asszonyék is továbbadják annak, akinek szüksége lesz rá.”

Lábujjhegyen

Egy baráti társaságban asztalszomszédom volt Pauk György, Londonban élő hegedűművész. Kiderült, hogy imádja a dzsesszt, kiderült, hogy még velem is tud beszélgetni a zenéről és kiderült, hogy szimpátiával viseltetünk egymás tevékenysége iránt. Kibontakozó barátságunk kicsomagolta belőlem azt a kérdést, amit eleddig soha nem mertem feltenni egyetlen művésznek sem. Gyuri közvetlensége (meg egy kis pezsgő) hozzásegített ahhoz, hogy egy állandóan turnézó világhírű művésztől kapjak választ arra, hogy miként tudja magát idegileg és fizikailag úgy kondícionálni, hogy egy (mondjuk) London-Tokio repülőút után, akár órákon belül színpadra lépjen. A sok apró trükkel nem untatnék senkit, hiszen a lényege az egésznek úgyis csak az, hogy attól a legmagabiztosabb az ember (akármilyen állapotban is van), ha rengeteget gyakorol. Akár hangfogóval egy hajnali megérkezést követően, a szállodai szobában. A folyamatos készenléti állapot a lényeg.

Másnap reggel, barátainktól kölcsönkapott lakás nappalijában korholom magamban a londoni ködöt, amikor két pirítós között kisüt a nap. Sőt, besüt kicsit. A család nagy része még szanaszét alszik a lakásban, fölteszem hát a hangfogót és elkezdem az ujjgyakorlatokat.  Készülök a délutáni portréfotózásra. Modelljeim most nem igaziak, de azért beszélek hozzájuk. Halkan. Mikor a pár perc suttogás gyanút kelt feleségemben elmeállapotomat illetően, rám nyit, én meg csak annyit tudok felhozni mentségemre: „a Pauk is így csinálja”.