Pécs 2010

Ránéztem a feleségemre, és megkérdeztem tőle: „Drágám! Adhatom a sampont?” Ebben persze még nem volna semmi különös, csakhogy ez nem a fürdőszobában hangzott el, hanem éjfélkor a Széchenyi téren. Tűzijáték közben. Amit idén nyugodtan nevezhetünk vízijátéknak, mert aki ott volt, az tudja, hogy mennyivel erőteljesebb élmény az utóbbi. Tűzijátékról ugyanis nem szokott az ember úgy hazatérni, hogy ég az alsónadrágja, ezzel ellentétben a vízijátékban az nyer, akinek ez a kis intim ruhadarabja is azonos állagú a felöltőjével. Azt hiszem az éjszaka többen voltunk, akik nagyon elöl végeztünk a versenyben. Persze közülünk az az abszolút győztes, aki nem csak a bakancsát és a kabátját tartja még mindig a radiátoron, hanem homlokát és arcüregét is a kamillateás gőz fölött időzteti hajnal óta. Mindegy. Ilyen tisztára mosva még nem kezdtem új évet soha.

Jövőkép

Ez most az én szilveszterem lesz! Most nem fog bennem csalódni senki már január közepén, hogy nem tartom be az újévi fogadalmamat. Amit idén a Himnusz alatt majd bevállalok, az nem fog ki rajtam, erre mérget vehet bárki.  Nem lesz egyszerű, de végre megkomolyodtam! Többet fogok dolgozni, mint eddig, és kevesebbet fogok költeni. Év elejétől lemondom mindjárt a masszőrt, a borbélyt, kihagyom az autómosatást, sőt, felmondom a bérelt garázst is. A későbbiekben valószínűleg kihagyom a nyaralást, az esedékes karácsonyfáról pedig majd egyszerűen megfeledkezem. Tavaszig nem mozdulok ki a házból, hogy ne kopjon a kabátom, s így nem kell kalóriadús ételeket sem fogyasztanom a hideg miatt. Őszig viszont energiatakarékosan kint maradok a szabadban. Az egészségemre való tekintettel elhagyom a napi háromszori étkezést, s beosztom a sorkatonai szolgálatból hazahozott székelykáposzta- konzerveket. Jó úton leszek, tudom. Azt, hogy mikor kell abbahagynom a spórolást, majd a kerítésnél megtudom a szomszédtól. Ő még biztosan nem értette meg az idők szavát, nem azonosult teljes mértékben azzal, amit a haza vár tőle. Tuti, hogy jövőre is TV-t néz, rádiót hallgat, barátokat fogad, és veri el a jövőt. A marha csak kapizsgálja, hogy mi az az IMF. Ezért tartunk itt, ahol tartunk, és ezért tehetetlen a kormány, mert az ilyenek nem segítik a válságkezelési törekvéseket.

Persze az ilyen elhatározásokat elő kell készíteni. Ehhez lendület kell és élmény teli múlt, amibe lehet majd kapaszkodni, amikor már nem futja semmire. Erre is gondoltam. Ezért most felhozom a pincéből ma éjszakára azt a két kanna bort, amit szűkösebb időkre tartogattam, meg azt a tizenöt tányér kocsonyát is idekészítem a fotel mellé, amit az asszony a gyerekeknek szánt az újévre. Aztán jöjjön, minek jönnie kell! BUÉK!

Szamárköhögés

Megkérdezte az orvos, viszket-e a hátam. Azt hitte, azért kopott ki a szőr, mert vakarom. Pedig csak egyszerűen imádom magam napközben hanyatt dobni, és vonaglani kéjesen, amíg nem köhögök a portól. Ha kopik, hát kopik. Nem kell se szépnek lennem, se okosnak, nem vagyok én ló. Nekem elég volt megtanulnom az „i” betűt, meg az „á” betűt és azt, hogy miként lesz nagy a fülem. A lovak is élhetnének ilyen jól, de ők cifrán akartak. A nagyapámék még jártak át a szomszédos karámba, figyelmeztetni őket, hogy ne legyenek már ilyen marhák, kevesebbért is pont annyit kapnak, de nem hallgattak az okos szóra. „Csacsik vagytok” – mondták büszkén. Most aztán tessék megnézni! Egész nap lóhalálában vágtat a ménes, este meg az istállóig nem találnak el a fáradtságtól. Én meg? Ha meguntam az ácsorgást, kicsit hentergek a hátamon, az abrak mégis ugyanannyi, mint nekik. Most akkor ki a szamár?

Ujjgyakorlat

Arra gondoltam, hogy időt kellene nyernem. Tavasszal úgyis minden beindul majd, addig meg szétküldöm ezt a fotót az adóhivatalnak, a banknak, az összes energiaszolgáltatónak, a polgármesternek, a parkolótársaságoknak, meg a sarki csaposnak (persze, nem tudom, mit van úgy oda azzal a kétszázharmincegy nagyfröccsel?). Áprilisig nem nyitok ajtót senkinek, utána meg azt mondom, hogy: „ügyetlen voltam, és nem sikerült a merénylet . De már másik ember vagyok, tessék megérteni! A bizalmatlansági indítvány után lecseréltem magamat, ez látszik a sminkemen is!" Vagy ez sem takar eléggé?

Én + én

Nyolcvankettőt írtunk tán, amikor elmegyógyintézetben töltöttem a karácsonyt. Ne tessék örülni, nem ápoltként. Bár az igazat megvallva, később volt egy kis honvágyam is (vagy mi). A bővérű nővérek, a jól ápolt ápolók és az „akkor túrom az orrom, amikor nekem tetszik” szabadsága engem is magával ragadott. Nem akartam mindenáron kilesni titkaikat, hamar elfogadtak, és fesztelenül voltak előttem esztelenek. Közeledett a karácsony, műsorral készült az intézet okosabbja. Volt közöttük kettő is, akiket kifejezetten színpadra teremtett a Teremtő, csak tán valamelyik chipet nem jó helyre rakta be a végén. Mindegy. Kezdődik az előadás!

Nehezen találok megfelelő helyet a sok izgága között, valaki mindig belelóg a képbe. Végül egészen előre furakodom, amikor hátulról szerényen meghúzza valaki a hajamat. Nem veszem a lapot, ezért egyre erősebben húzza, már inkább tépi. Megfordulok, s abban a pillanatban centiméterekről villan a szemembe egy vaku. Mikor újra látni kezdek, a vaku helyén vigyorgó arcot látok. Felismerem. Napok óta követett a házban, ami inkább szórakoztató volt, mint zavaró, mert állandóan utánzott engem. Most már fényképezőgép is lóg a nyakában, rajta vaku.  Velem megegyező magasságú, alkata is hasonlóan csontos. Ugyanúgy dzsekit vett fel, mint én, hasonlóan szűk nadrágot, csak bakancs helyett rajta gumipapucs van. Még arra is ügyelt, hogy fejfedőmet utánozza. Nemrégen vágattam ugyanis tüsire a hajamat, s miután nagyon fázott a fejem, sapkát viseltem állandóan. Nos, ő  törülközőt csavart a fejére, és biztosítótűvel rögzítette oldalt. Rámosolyogtam, ő visszamosolygott. Felemeltem a gépemet, ő is felemelte az övét. Meghökkentem. Ugyanolyan gépe volt, mint amivel én kezdtem a szakmát (Zenit-E), rajta ugyanolyan kis fekete orosz vaku, mint amilyet nagynénémtől kaptam hozzá még a gimiben. A színpad felé araszolok, ő utánam. A tövében leguggolok, ő mellém. Filmet cserélek, ő ugyanúgy követi mozdulataimat, csak film nélkül. Tanácstalanul megvakarom a fejemet, és megfeledkezve magamról leveszem a sapkámat. Ő ugyanezt teszi, s amikor kiderül, hogy ma estére már az ő haja is tüsi  lett, kitör a nézőtéren a röhögés. Innentől már senki nem veszi komolyan a színpadot. Azt a két marionett figurát figyeli mindenki, amelyikből az egyik én vagyok. Az előadás kezdett romokban heverni. Szellemképemet elkezdték kivonszolni a teremből az ápolók, de ellenállt. Hárman akaszkodtak belé, mígnem leintettem őket, elcsomagoltam a felszerelésemet és kisétáltam az ajtón. Ő utánam.