Megint London

Kirakatok

Table dance

Londoni honorárium

Ahogy beléptem az ivóba, bepárásodott a szemüvegem, de a terem végében egy üres asztalt véltem felfedezni. Odabotorkáltam, és kértem egy kávét. Nem sokáig melegíthettem gondolataimat a gőzölgő csésze fölött, egy mélyhangú, erősen illatosított, nálam is rosszabb kiejtéssel beszélő amazon döccent le a mellettem lévő székre. Foglalkozása nem volt kétséges. Nem volt kétséges már akkor sem, amikor az imént lefényképeztem az utcán.  Szerencsére nem vette észre, különben lett volna patália.

- Digitális?

- Ühüm.

- Mutasd, miket csinálsz!

Mutattam pár kockát, aztán gyorsan kikapcsoltam a gépet.

- Ember! Azt mutasd, amit rólam készítettél!

A francba! Időhúzásként a pohár után nyúltam, s lassú kortyokkal már a fenekéig jutottam, amikor feltűnt, hogy ez nem is forró kávé, hanem hideg víz, s nem is az én poharam, hanem az övé. Mosolyogva hozzám hajolt:

- Most már megfizettem a belépőjegyet a mozidba, kérlek mutasd a többit!

Visszamosolyogtam, s boldogan kapcsoltam be újra az LCD kijelzőt, hiszen megdőlni látszott az a hosszú ideje rám ragadni készülő féligazság, hogy a hideg vízre valót sem keresem meg a munkámmal.

London ( most )

Ahogy kilépek a kapun, fekete nő jön felém talpig feketében, és fehér pamacsot húz maga után. Gondolom, kutya lehet, vagy mi? A postás  a túloldalon piros kocsit tol maga előtt, és úgy rám köszön, hogy ijedtemben az első sarkon befordulok. Őszes öregúrba botlok, aki csoszogva olvassa lepedőnyi újságját, elegáns télikabátja hanyagul lóg rajta, alatta kékcsíkos pizsamáját, és fakó-sárga papucsát olyan magától értetődően viseli a reggeli utcán, mint én a magamon felejtett szorongásomat. Mindig kell pár nap, mire vissza tudom gyömöszölni a bőröndömbe, de ha sikerült, akkor benne is hagyom, amíg haza nem érek. Ott jól jön, elengedhetetlen kellék. Itt, Hampsteadben is van biztosan szorongás, de az nem az enyém, rajtuk meg nem nagyon látszik. Szóval a második-harmadik nap már elengedett kézzel indulhat, további lazulásért meg irány a Soho. Vagy a barátok, ha van otthon sörük. De olyan nincs, hogy nincs. Az udvarias mosoly és a sör itt mindig kéznél van. Mindkettőtől tovább színesedik a világ, s nő az önbizalom, egészen addig, amíg már nem akarok hasonlítani senkire, hanem vállalom önmagamat. Bár gyakran kiderül, hogy mégis jobb lett volna hasonlítani az itteniekhez.