Május 7-19-ig
„Zlatno oko” A vizuális kultúra központja (Laze Teleckog 3/I)
YU-HU-RAP – Kaiser Ottó retrográfiáinak kiállítása
Válogatás Domonkos István azonos című verseskötetének illusztrációiból
Megnyitó: május 7. péntek este 6 óra
A kiállítást megnyitja: Végel László Kossuth-díjas író, publicista
Van az úgy, hogy az ember keze elindul akkor is, ha nem akarja. Nekem például eszem ágában nem volt írni a Spitzer-kastélyról, mert német tulajdonosa több szempontból is kiváltotta antipátiámat. Először is nemtelen eszközökkel tönkretette azt a Csík József által alapított szerémségi cementgyárat, amelyből a Lánchíd építéséhez már Clark Ádám is rendelte a kiváló minőségű anyagot. Másodszor a kastélyt azzal a céllal építette, hogy Budapestről olyan hírességeket hívjon meg magához, akik majd hosszabb-rövidebb tartózkodásukkal őt magát is fontossá tehetik. Se szeri, se száma az ilyen figuráknak akiket minden kor kitermel magának, s akiknek esze ágában sincs megjegyezni azt a szót, hogy mecenatúra, helyette művészekből, politikusokból és arisztokratákból álló csokrétát tűznek gomblikukba. Nos, maga az épület mégis megigézett még abban az állapotában is, amikor már nem lázmérő után kutat az ember, hanem infúzióért kiált. Persze, ha valaki túlszörnyülködné a dolgot, szaladok megjegyezni, hogy magyarországi kastélyokkal foglalkozó könyveim munkálatai közben találkoztam olyannal is, ahol a kórteremmé alakított bálterem seccojának kellős-közepére egy fehér mosdókagylót csavaroztak fel ujdonsült használói. S azt is sietve megjegyezném, hogy láthatóan sokkal akkurátusabb szakipari munka volt, mintsem hogy a megszálló csapatok számlájára írhatnánk. Annak az országnak pedig, ahova most Szerémség tartozik az ismert okoknál fogva, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy kastélyokat állítson helyre. Hogy miért írok erről mégis? Talán csak azért, mert ugyanaz az ember tervezte ezt a beocsini remekművet, aki a budapesti Parlamentet. Steindl Imre.
Kedden fegyverszünet az égiekkel. Végre süt a nap (kicsit), most az eső helyett, az áramszolgáltató ejt bennünket rabul. Szinte egész délelőtt zárva marad automata garázsajtónk (mögötte az autónk). Mégiscsak keresni kell a mindenható jóindulatát, így délután irány az aracsi pusztatemplom.
Szerdán már semmi akadály! Ha csak azt a háromszor félórát nem számolom, amikor olyan úton cammogunk, hogy percenként (inkább) lóért imádkozom. Viszont kárpótol Zombor gyönyörű kisvárosi harmóniája (helyenként ugyan kicsit idegen a hangszerelés).
Csütörtökön egyszerre két megfelelő helyet is találunk a kiállításnak. (Hát egye fene.) Ha lúd legyen kövér! A két kiállítás képeit felkészítendő azonban nyomban haza kell indulnunk. (Mi van, ha nincs is annyi képünk …)
Pénteken (délután) megérkezem Újvidékre. Kiállításom (májusi) helyszínét látva eldöntöm, itt ugyan nem. Érveimre megértően bólogat (magyar) vendéglátóm. Már a kijáratnál szervezkedik (mobilján), este pedig egy (szerb) galeristával hoz össze, aki segít új helyszínt keresni. Életemben nem találkoztam még ilyen felkészült és szimpatikus galeristával (igaz, másmilyenekkel se nagyon).
Szombaton (bekapcsolt napsütéssel) tíz gyönyörű helyszínt járunk végig, este egy (szerb) grafikustól, általa rajzolt térképeket kapunk segítségül.
Vasárnap (már huszonöt fokban) beleszaladunk az összes akadályba (na jó, de legalább a felébe), ami csak létezik. Három (csaknem használhatatlan) helyszínről térünk meg (nadrágunk térdig sáros, gyomrunk üres, hócipőnk tele). Vacsora Végel Lacival (friss Kossuh-díjas) és Pancsuskával egy (dalmát) étteremben. Laci humora (meg a parmezánba forgatott roston sült fehér hal) könnyekre fakaszt.
Hétfőn egész nap szakad az eső (akárcsak mondataimon a csomagolás, ahogy egyre sűrűbben tekintek az égre).
Tegnap óta gyűlnek cuccaink a fotelekben. Holnap reggel pedig bőröndökbe és útitáskákba kuporodva várják majd, hogy türelmetlenül kotorásszak zsebemben a kulcsok után, s hogy végre belássuk, sem több túracipő, sem több paradicsom konzerv nem fér már a csomagtartóba.
Itt az indulás ideje! Régóta készülünk rá feleségemmel, s most mégis izgulunk kicsit, mert egészen október végéig tart a kaland, s csak aztán derül ki, mit is végeztünk tulajdonképpen. Mi került elénk, amire nem számítottunk, és mi maradt le, amiről ma még azt gondoljuk, hogy igazán fontos lenne. Sejtem előre, kiadómtól még egy kis időt kell majd kérnem, mert oly’ hatalmas a terület, hogy félek, esetenként a feladat felületét karcolgatjuk csupán. Ja, hogy mi a feladat? Magyar történelmi és kultúrtörténeti emlékek gyűjtögetése Kelet-Európában. Elsősorban az épített emlékekről van szó. A Gyimesek lábánál rogyadozó épület, amely a Monarchia dél-keleti vasútvonalának utolsó állomása volt, például biztosan benne lesz, de olyan érdekességek után is kutatunk, mint mondjuk a horvátországi Trogir egyik több száz éves házának udvarán található Mátyás király-relief, amelyet egy korábbi utunk alkalmával fedeztünk fel. Meg városok, meg tájak, meg különleges tárgyak hatszáz oldalon, ezer képben, album formájában. Az Alexandra Kiadó jóvoltából már két ilyen „hatszázason” vagyunk túl, tudjuk, nagyon nagy a falat. Az egyik már megjelent (Magyarország 1000 csodája), a másik most van kiadói feldolgozás alatt (A magyar népművészet 1000 csodája), s nem kis örömünkre megkaptuk ezt a harmadik lehetőséget is. Kicsit félve, de azért ideírom, hogy most újra jelentősen gyarapodik az a nemzeti fotótár, amelynek darabkáit már évek óta hordozgatjuk egy kupacba. Rendszerezve, információkkal ellátva egyszer talán megáll a saját lábán, hiszen olyan erősségei vannak, mint a magyar alkotók portré-gyűjteménye határainkon innen és túl. Erről jut eszembe! A Duna TV honlapján lévő Csodavadászatra keresztelt kirakatomban tegnap új rovatot indítottam: „Művészvasaló” címmel.
