Zaj a Gödörben

Egy elcsigázott Utcalány támasztotta a színpad szélét, miközben a Télapóval kokettált, aki ebből semmit nem vett észre, viszont egy teátrális gesztussal beleivott a Kalózok sörébe, majd hálából úgy vágta hátba az egyiket, hogy a másik kettő a pisztolya után kapkodott, mert aznap estére már elegük volt a zrikából, hiszen éppen csak beléptek az Gödörbe, máris átestek a földön pihenő Zsiráf mérföldes nyakán, amin a Kisherceg és a Grófkisasszonyok olyan hangosan kezdtek el röhögni, hogy az egész terem felfigyelt a kínos jelenetre, de hogy emiatt bunyóra ne kerüljön sor, az  énekesnőnek öltözött Énekesnő, kezébe vette a mikrofont, s kiderült, valóban ő az énekesnő, amin persze ő egyáltalán nem csodálkozott, csak a Japánnak álcázott japánok, akik a szombat éjszakából átmosolyogták magukat a vasárnap hajnalba, amikor még mindenkinek ütemre mozgott a lába, kivéve a Vaskályhát, bár a gitárszóló alatt őbenne is annyira felizzott a láng, hogy teljesen bekormolta Tuskó Hopkinst, aki csakis Csülök barátja miatt tűrte a kályhából áradó meleget, de lassan belátta, hogy az univerzum rendjén ő sem változtathat, így hát barátját Tormára és a Piros Fazékra bízta, ő pedig belekarolt a Hatos Villamosba, s hazacsilingeltek. Hát valahogy így történt az este. Jó volt!

                                                                                

                                                                            Lejegyezte: a Fényképezőgép

A képeken a Make Some Noise-nak álcázott zenészek, valamint néhány körözött, de ma még beazonosíthatatlan figura látható.

    

Fagypont alatt (2. rész)

Fent a hegyen az öregasszony egész éjszaka nem aludt. Hol dühében nyöszörgött, hol fájdalmában, de egyre gyakrabban akadt bele a szeme a komód feletti feszületbe. Most nem úgy nézett rá, mint amiről csak a port kell letörölni. Érezte, hogy valami visszafordíthatatlan történt, hogy lassan fizetnie kell mindenért. Tudta ezt már akkor is, amikor éveken át az ágyból nézte férje hátát, ahogy a szemközti szőlőben dolgozott, ő pedig titokban valaki másnak kitárulkozott. Azon az ágyon ráadásul, amelyen még ott volt férje álmának összes illata. Pedig András mindent megtett érte, de ő nem tudta férjét megszeretni soha. Már a nadragulyán gondolkozott, de csak halogatta, s közben eltelt az életük. Így bolyongott bűnbánón a múltban, míg az ünnepek után megkapta az üzenetet. Másnap a levélhordó kezébe kosarat nyomott. Kendőbe göngyölt csörögefánkot, egy üveg bort és a metszőollót. Életében először szánt valamit igazán jó szívvel férjének. András azonban félretolta a fánkot. Belesüthette az asszony a haragját is. A bort is félretette, mert nem volt nagy ivó, inkább csak készítette a nedűt. Aznap este mégis sokat ivott, mert a hegybíró húzta le az asztalához, ahol cimboráival poharazott. Sokadik kancsóval fordult már Borcsa, amikor az egyik vincellér szájából afféle asszonygyalázó mondat fordult ki. Vaskos mondat volt, sok év szégyene bújt meg benne. Andrásnak szánta az élét, meg is metszette vele. Ettől kezdve egész este csak a múlt tolakodott elő. Rémlett, hogy egyszer-egyszer fennakadt furcsaságokon, de az esze mégis elszaladt fölöttük. Kis idő múlva kivált a társaságból, s tétován nekiindult a vaksötét hegynek. Órákig bolyongott, egyre végletesebb gondolatok feszítették. Rápróbálta a vincellér kegyetlen szavait néhány múltbéli gyanújára, s nem talált mentséget. Megszaporázta lépteit, szeretett volna már túl lenni rajta. Pirkadatkor ért a házhoz. A szerszámos kamrába ment, magához vett valamit, aztán lenyomta a konyhaajtó kilincsét, ami halk kattanással engedett. Két lépéssel a szobában termett, megállt az ágy mellett. Az öregasszony mozdulatlanul, félig nyitott szemmel imádkozott már tegnap óta. Akkor sem hagyta abba, amikor a férje ott állt, és dühösen fújtatott. Kocsmaszagú, büdös lehelete elől még a függönyök is menekültek. Már éppen látszottak a rendezett sorok az ablakon át, amikor András keserűen megmarkolta kapája nyelét, s úgy lendítette, mintha gazt irtana odaát.

Reggelig ült a dúlt ágy szélén, onnan vitték el megkötözve.

Fagypont alatt

Maga alá húzott lábai még jobban kihangsúlyozták az öregasszony meggörbült hátát. A tűzhely mellett ült és lábasból csipegetett valamit. Körmei halkan kopogtak a zománcon, miközben olyan arcot vágott, mint aki épp megmérgezi magát. Mellette sámlin billegve kérődzött az öreg, s már egy kis lustálkodáshoz készülődött, mikor megtudta, hogy a városba kell mennie. Ebédtől zsíros, tátott szájjal fordult a feleségéhez. Tán bizony megbolondult ez az asszony, hogy karácsony délutánján küldi őt a városba, amikor a szőlőhegyről már lejutni igencsak bajos? „Köll a gyóccer!” – mondta az asszony a hasát masszírozva. Az öreg visszagyűrte a csizmába valókat, aztán elindult. Vele együtt gurult le a nap a hegyről, s mire a városba ért, szinte teljesen besötétedett. A patikárius üvegajtaján már fordulni készült a tábla, de a mosolygós fehér köpeny ilyenkor is alig várta, hogy némi porral segítsen a bajokon. A gyógyítók Jézuskáját dicsérgette az öreg egy darabig, aztán a lába alatt összegyűlt tócsa miatt zavartan elköszönt. Kilépett az utcára, mely időközben fennkölt díszeket kapott az égiektől, ónos esőtől csillogott a város. Kerítésekbe és ablakpárkányokba kapaszkodva csúszkált a jégen hazafelé, miközben minduntalan benézett az ablakokon. Volt, ahol karácsonyfát díszítettek, volt, ahol már éppen az ünnepi vacsoránál ült apraja-nagyja. Egyre lassabban haladt, s kezdte belátni, hogy ezen az estén már nem jut fel a hegyre. Eleinte kicsit szorongott a gondolattól, hiszen negyven éve nem töltöttek egymás nélkül éjszakát, de aztán egyre kevésbé bánta, hogy nem kell egész este felesége sivító hangját hallani. Rettenetes természete volt szerencsétlennek. Néha, mikor már álló napja perlekedett vele, s hangja versenyben volt a fűrésztelep felhallatszó zajaival, megfordult a fejében, hogy a fáskamrában van egy kezes kis szekerce. Az megoldhatná a helyzetet. De ahogyan az évek múltak, egyre inkább beletörődött sorsába. Közben kiért a város szélére, s már kanyarodni kellett volna a dűlőút felé, amikor meglátta, hogy a fogadó ablaka még világít. Borcsa! Persze, hát a Borcsa! Nem ez volt a kocsmárosné keresztségben kapott neve, de valamelyik napszámos vaskos humora ezt ragasztotta rá, mert jól illett az útmenti borkiméréshez is, meg a vidám teremtéshez is. Tavaly óta korán elhalt férje miatt ugyan szomorkodott, de magányos, halk szavú lénye így tán még jobban vonzotta a férfinépet. Dolgos András, mert így hívták az öreget, megzörgette a jégvirágos ablakot. Pár perc múlva már egy nagy bögre forralt bor gőzén keresztül figyelte a vacsorakészítő puha kezek finom mozdulatait, melyek lassan, nagyon lassan eltolták tőle meggémberedett éveit. A hallgatag emberből hajnalig folyt a szó. Mikor eloltották a lámpát, már mindketten tudták, hogy sorsuk aznap este boldog kanyart vett. András nem tért haza többet, csak annyit üzent a levélhordóval feleségének, hogy tavaszig a metszőollóját küldje le majd valakivel. Legyen szíves!

Táncház

A nevére nem emlékszem, csak arra, hogy mogyoró illata volt a hajának. A tánciskola legsudárabb növendéke volt. Ritkán sikerült felkérnem, mert nagy volt körülötte a tolongás, de ha pár kört vele szédülhettem végig ebben az ódon, kisvárosi táncteremben, akkor egész estére kiszáradt a szám. Kinőtt öltönyöm pantallója pedig alig bírta leplezni viselője ágaskodó izgalmát. A keringő és a tangó nekem speciel nagyon jól ment. Olyannyira, hogy tánctanárunk nem volt rest belém kapaszkodva bemutatni néhány rugalmas lépéskombinációt. Én nagyon szégyelltem magam emiatt, mert a többiek kuncogtak egyfolytában, ugyanis tanárunk egy konkrét fejjel volt alacsonyabb nálam, a hetedikes csikónál. Lassan azonban már úgy működtem, mint egy bemutató táncos, a hozzá való kiváltságokkal. Egyre többször jutottam a mogyoró illat közelébe, mígnem rászántam magam, hogy hazakísérjem az órák után. Szaladtam utána a már néptelen sétáló utcán, s amikor befordult egy sötét mellékutcába, rohantam én is, bele a sötétbe. Ám az egyik kapualjból hirtelen egy drabális férfi lépett mellé. Eldobta cigarettáját, karon fogta, a mogyoró illat pedig annyira hozzábújt, hogy tán még a szájuk is összeért kicsit. Ahogyan az egyik lámpa alá értek, felismertem a fickót. Az egyik nyolcadikos vagány volt a tánciskolából. Szétesett körülöttem a világ. Alig vártam a következő alkalmat, hogy halkan, nyüszítve rákérdezzek erre a felháborító esetre. Mosolyogva kaptam a megnyugtató választ. Csak barátok. Aha! Akkor jó! De azért szerettem volna megütni a nyolcadikosát, amikor egy izgató valcer kellős közepén magabiztosan odaperdült, s lekérte táncpartneremet. Bosszút forraltam, de nem jutott más eszembe, minthogy a közelgő záróvizsgán mint nyitó táncos felkérem őt, s olyan parádés keringőt lejtek vele, hogy az egy lánykéréssel is felér. A díszterem fala mentén támaszkodó szülők és rokonok számára pedig nyomban kiderül, hogy csakis én lehetek a hozzávaló. Ám a Koszorúcskára kijelölt napon, feltétlenül egy eszement produkciót kellett bemutatnom iskolatársaimnak, aminek következtében zuhantam egy emeletnyit, magammal söpörve a falakról a lépcsőház teljes lepkegyűjteményét. Törött üvegek, törött boka, széttört remények. Ha jól tudom, egészen addig nem táncoltam aztán, amíg sok év múltán be nem köszöntött a táncházak divatja. Reménykedve, hogy megcsap a mogyoró illata újra, beiratkoztam. Végig ültem, álltam, bámészkodtam egy egész estét, aztán hazakullogtam, s a szomszédom postaládájába dobtam a belépőt.

Zsolnay

Gellért fürdő ide, termálfürdő oda én itt ugyan le nem merném vetni a ruháimat. Sőt, ahogyan körülnézek ebben a díszes helyiségben inkább azon röstelkedem, hogy nem kötöttem nyakkendőt mielőtt ide indultam. Szerencsére, már zárás után hagyott itt magamra a kísérőm, így tanúk nélkül táthatom a számat, amíg a fényképezőgépem „felveszi” a fürdő páráját. Aztán elkezdenék dolgozni, de azt sem tudom, honnan fussak neki. Hiányozhattam az iskolából, amikor elvarázsolt kastélyt kellett fényképezni, ami ráadásul fürdő. Így most inkább szidom ezt a szecessziós remeklést, hogy este nyolc után ennyire bonyolult fogalmazványra kényszerít egy szál Canonnal. Nem, mintha komoly lámpaparkkal egyszerű lenne egy fénylő, színes, vizes kerámiával bélelt helyiséget bevilágítani, de túl egy Zsolnay albumon mégiscsak számíthattam volna rá, hogy ez az ember okozhat még meglepetéseket nekem. Hogy ki ez az ember? Hát művész, feltaláló és gyárigazgató egy személyben. Igaz, ő élete végéig csak fazekasmesternek hívatta magát, nem érezte úgy, hogy szüksége lenne másfajta titulusra. Pedig maga is festőművésznek készült, de apja kérésére átvette a családi manufaktúrát. Ettől kezdve nem várt rá más, csak a szakadatlan munka. Elsőként érkezett reggelente, hogy utolsóként távozzon késő este. Kisvártatva képzőművészeket hívott gyárába dolgozni, s az ő terveikkel és a maga által kikísérletezett alapanyagokkal a világon egyedülálló produktumokat hozott létre. Az 1878-as párizsi világkiállításon például porcelánfajansz találmányával elnyerte a nagydíjat. Ja, és a francia Becsületrendet. Nem tudom, hogy étkészleteit, dísztárgyait vagy épületkerámiáit tartják-e a jelentősebbeknek, de engem maga az alkotó személyisége is elvarázsol. Pedig érthetetlenül gyenge a píárja, ahhoz képest, amilyen maradandót teremtett. Barcelona például mindent megtesz azért, hogy Gaudi jusson róla eszünkbe. Vajon Pécs miért nem teszi ugyanezt Zsolnay Vilmossal?

Budapest, Gellért fürdő

Szabadka, Reichle-palota

Kecskemét, Cifrapalota

Zsolnay kerámia

Reneszánsz korsó és dísztál, 1881

Tulipánvázák (részlet), 1898

Fatörzs tál, 1900-1902