Hedvig (3.)

Mindenki boldog gyermekzsivalyt remélt a ház köré, s egy jókötésű férjet, aki tovább viszi majd ezt a kehes kis udvarházat. Ezt mindössze Hédi nem akarta. Nem vágyott az ájtatos templomi térdeplők közé, nem vágyakozott olyan egyenruha után, amely egyik oldalról a fegyverébe, másikról asszonyába kapaszkodva billeg a korzón, legkevésbé pedig arra vágyott, hogy a bigott kisvárosi bagázs elvárásainak eleget tegyen. Akkor inkább Jézus menyasszonyai közé áll be, bár az ártatlanságával már lenne egy kis lelkiismereti probléma. Hát igen. Eddigi életének nagy ajándéka volt az tavalyi kora nyári este ott a pavilonban. Uram atyám! Mi minden fér bele egy rövid éjszakába! Féleszű cselekedet volt annyi bizonyos, de nem bánt meg semmit. A háziak úgysem vették észre, talán csak Keresztanyu …. De nem, ő sem valószínű. Igazából csak a papustól rettegett kicsit. Az ő kerítései mögé nem sok minden fér bele a munkán és a templomon kívül. Ráadásul az utóbbi időben gyanúsan sokat emlegeti azt a csizmadiát, a Berg urat. Célozgat munkabírására, gyarapodására, egyedüllétére. Persze merő képtelenség, hiszen a csizmadia alig valamivel fiatalabb nála és a mamuskánál. Hiába tud héthatár híres goiser varrott csizmát készíteni, ha pattanásos a bőre, haja zsíros, háta pedig olyan görbe lett már, hogy esténként félórát is billeg tán, amikor hanyatt fekszik. Még csak az kéne, hogy egy ilyen Berg úr oldalán lássa őt viszont Kálmán, amikor visszajön. Mert ugye visszajön. Szívesen bosszantaná ugyan a hűtlen fattyat valami jókötésű férjjel, de az nem a csizmadia lesz, annyi bizonyos.

A világ legdrágább keresztanyujától, Teréz anyutól próbált megtudni valamit papus terveiből. Mosás közben megállt Teréz anyu keze, rátámaszkodott a dézsa szélére, s könnyes szemmel Hédire nézett. Nem a gőzölgő, büdös, lúgos, víztől könnyezett, annyi bizonyos. Nem is szólt semmit, csak fájdalmasan bólogatott, a szinte fel sem tett kérdésre. Tehát jól sejtette Hédi ezt a csizmadia ügyet. Lépni kell valamit, méghozzá sürgősen. Vasárnaptól újra korzó, adta ki a jelszót. Teréz anyu cinkosan bólintott. A kisváros összes fiatalembere ott keresi magának a csodálható vádlikat, tomporokat, kebleket. Ilyenkor az egész sétálóutca maga a csendesen tomboló erotika. Még a korosabb, szeriőz párok is méregetik egymást titokban, hogy majd előhívják a képeket a megfelelő pillanatban, saját játékos örömükre. Két csoportra oszlik ilyenkor a város, felvonulókra és nézőkre. Ámbár olykor összekeverednek a szerepek. A város két fiatal ügyvédje például barátságosan kvaterkázva vezetgeti egymás mellett felcicomázott feleségét, miközben mondatonként más és más irányba emelgeti kalapját, vagy megcsippenti fejfedője szélét egy köszönést imitáló mozdulattal, attól függően kinek mekkora tisztelet jár. Pedig egymást sem tisztelik, hiszen hét közben bármit megtesznek egymás ellen, az ügyfelek kedvéért. De itt sétál az idős fogorvos is minden vasárnap délután fiával, a félhülye, alkoholista fogtechnikussal. Egyformán hátra tett kézzel, ugyanolyan szürke felöltőben, azonos ritmusban lépdelnek, miközben mindkettőjüket ugyanazok a női illatok késztetik hódolatteljes félfordulatokra. Mintha zsinóron rángatnák őket. De mintha az egész várost zsinóron rángatnák titokzatos erők, amelyek játékosan keverik a tiszteletlen vágyakat a tíz parancsolattal. Hát itt kínálgatja magát Keresztanyu és Hédi. Igaz céltudatosabbak, mint a fel s alá vonulók összessége. Legalábbis Hédi nagyon tudja, hogy mit akar.  Megtalálni Berg úr vetélytársát. Méghozzá sürgősen!

( Folyt. köv. holnap)

Hedvig (2.)

Hédi általában hajnaltól sürgött-forgott a többiekkel együtt a ház körül, aztán esténként órákon át lebegett magányosan az alsó kert apácaráccsal borított pavilonjában. A ház népe nem értette, hogy mit csinál ott, hiszen a tákolmányban álló hosszú, kecskelábú asztalt többnyire úgy elborították a kertész által összeszedett lehullott gyümölcsök, hogy alig lehetett mozdulni tőlük. De ő szerette ezt az édeskés, rothadó illatfelhőt, mely néha annyira sűrű volt, hogy szinte el lehetett bújni benne. Nemcsak nyári záporokat, de süvöltő téli viharokat is végigült már itt a cipész mester egyetlen, imádott lánya. Fejcsóválva ugyan, de hagyták békében, tegyen, ahogyan jónak látja. Egyre zárkózottabb lett, ahogyan telt múlt az idő, egyre több időt töltött az udvarnak ebben a szegletében. Sűrűn kapta magát azon, hogy valaki figyeli. A szemközti padról az a hirtelen-kék, világító szempár böki meg váratlanul, amely szürkületben szinte már fehérnek hat. Ilyenkor a felelevenedő emlékek átrepítették abba az elképzelt világba, ahol a szempár tulajdonosa is fontos szereplő. Mit fontos? A legfontosabb! Kálmán. Hosszú percekig aztán képtelen volt visszagyömöszölni magát a meséből a kisváros siralmas valóságába. 

Kettőjük  titkáról azonban nem beszélt senkinek. Keresztanyja volt az egyetlen, aki értett a hallgatásából is. Ő volt az, aki aggódott érte, s minduntalan azt a régi kis cserfest kereste benne, akivel olyan jól tudták kifigurázni a ház népének minden dőreségét. Akivel vasárnaponként karonfogva lehetett végigsétálni a korzón, boldogan fogadva halk füttyentéseket, kócos bajuszok alól. Úgy festettek egymás mellett, akár anya és lánya. Gyermeke helyett volt ő a gyermeke. Nagyon örült, amikor Kálmán egyik napról a másikra eltűnt a ház környékéről. Női ösztönei csalhatatlanul megsúgták, hogy ez a katonaviselt pernahajder nagyon kitanulta valahol a csibészséget. Hiába volt rokon, nem volt jó véleménnyel róla. Bár meg kell hagyni, az összes átlátszó huncutsága ellenére, volt ebben a fiatalemberben valami vonzó. Olyan harsogó szabadosság áradt belőle, ami az ő poros világukban akkorát szólt alkalmasint, mint egy karikás ostor. Nem is szerették a városban Kálmánt sokan. Azt mondogatták, nem lehet a szemébe nézni, mert valahogy az ember tekintete nem kapaszkodhat meg az arcán. Inkább csak a hangját lehet hallani, meg valami émelyítő kölni illatát érezni. Hát, a fene tudja. Azért jó, hogy van ilyen férfi is. Bizony, hogy jó! De ne itt ólálkodjon, ahol egy sebezhető lánygyermek csodálja minden mozdulatát. Nézzen nehezebb préda után.

Egyetlen emberhez volt gyengéd Hédi. A szomszéd házban lakó presbiter szélütött anyjához, aki csak ült egész nap egy karosszékben, s az ablakon át szemközti tűzfalat bámulta. A hasasodó vakolat lepottyant volna már rég, ha ő nem tapasztja rá naphosszat eszelős tekintetét. A matróna derékig érő, ősz haját órákon keresztül fésülgette, néha lehajolt hozzá, s cinkosan motyogott valamit a fülébe. Az öregasszony csak ült mozdulatlanul, nem reagált semmire. Ölébe ejtett kezei, mint két összeütközött madár pihentek, s várták az estét, hogy aztán kivárják a reggelt. Arca egyre inkább egy bölcs, öreg indián harcoséra emlékeztetett. Ezekben az időkben ő volt az egyetlen bizalmasa. Ami e rezzenéstelen archoz tartozó fülben megfordult, abból az a divatos bécsi neurológus, Hédi egész jövőjét megmondhatta volna előre, de pillanatnyilag nem sejtette azt senki. 

(Folyt köv. holnap)

Hedvig (1.)

 A népes vendégsereg alig várta, hogy a házigazda jelt adjon az asztalbontásra. Megkönnyebbülten álltak fel, s hagyták el a levegőtlen helyiséget, ahol a hirtelen jött, nyár eleji meleg és a párolgó ételek szaga úgy megszorult, hogy többen már az édességet sem kérték. A férfiak a hosszúkás udvar egyetlen árnyékot adó lombkoronája alá telepedtek. Meglazított öltönyeikben heverésztek, míg a nők az edények és a fogyasztható maradékok frontján vívták takaros harcukat. Az ebéd utáni csendes motoszkálást a hatalmas, százéves fakapu dörrenése törte meg a kongó boltív alatt. Mindenki odakapta a fejét. A tornácon a ház ura, a cipészmester jelent meg összeráncolt homlokkal. Ugyan ki lehet az, aki a születésnapi ünnepségén ilyen tapintatlanul hagyja magától közlekedni a rozoga kaput? A mester vasárnap nem szokott a kuncsaftok bütykös lábával foglalkozni, mostanság azonban nem ment annyira jól az üzlet, hogy következetes legyen. Különösen akkor nem, ha valaki egy elkészült lábbeliért jön. Az ilyen nyilván pénzt is hoz magával, annak meg ugyancsak helye van. Elindult hát a tornácon az L alakú ház hosszabbik vége felé, ahol az utolsó helyiség olyan átható bőrszagot áraszott az állandóan nyitott ajtón át, hogy senkifia nem kérdezte még soha, hol is van a műhely. A mester leakasztotta a pár vadonatúj csizmát, s már a sámfákat feszegette ki belőle, mire a megrendelő az ajtóig ért. Lánya után kiáltott, aki apja gondolatát kitalálva, épp szaladt egy puha ronggyal, hogy a minap elkészült remekművet megtisztogassa. Ha majd a vállán átveti a fiatalember, s végigmegy a városon, hadd lássa mindenki, hogy mi készült el ebben a házban. Na meg aztán csillogjon rendesen, vessen tükröt az égig, hogy az úr küldjön jutalmul jobb időket. Bár az igazat megvallva, ezek az idők sem voltak olyan rosszak. Azok a kereskedők, és mesteremberek, akik velük dolgoztattak, még mindig megengedhettek maguknak egy-egy új cipőt, még ha a környező falvakból el is maradt néhány foltozni való csizma. A segédet ugyan el kellett küldeni, de a hétvégi piacra még most is egy öreg pedellus tolta le pár fillérért a nagy méretű vásári taligát. A mester takaros öltönyben, szigorú arccal, szipkával a szájában a járdán követte őket. Látszott a mozgásán, hogy rend és szorgalom uralkodik sváb lelkében. Hát igen. Nem sok dőreséget engedett meg magának az elmúlt negyven évében. Kártya és alkohol csak módjával fordult meg kezében, az asszonynép pedig csak akkor szerzett neki örömet, ha egy fiatal, harisnyás talp formáját rajzolta körül a mintalapon. Felesége, noha nem volt éppen öreg, nagyon elhagyta magát. Ápolatlan volt, kissé darabos, s gyakran a főzést is székről bonyolította le. A mester olykor bánta, hogy nem övéi közül választott annak idején, de már nem volt mit tenni. Most már itt van Hedvig, neki kell valami hozományt összekalapálni, aztán majd csak alakul az élet. Bár, hogy ki lesz az, aki ennek a figyelmetlen és morcos teremtésnek beköti a fejét, elképzelni sem tudta. Különösen az utóbbi évben viselkedik úgy, mintha folyton tüske lógna ki a seggéből. Most is, hiába köszöni a fáradtságát ez a fiatalember, ő úgy tesz, mintha süket lenne. Zavarba ejtően neveletlen. Bezzeg, azzal a fakó szemű, jött-ment lókötővel milyen kedves tudott lenni tavaly előtt. Szerencsére eltűnt a láthatárról, mielőtt még valami bajt kevert volna itt a gyermeklány körül, aki már begyesedik, farosodik, lassan megvan mindene. Hál’ istennek nem az anyjára ütött. Na, hát majd megjuhászodik valahogy a fejében is. Igaz ennek egyelőre nem sok jele. Naphosszat ki sem mozdul a házból, nincsen jóban a kapun túli világgal.

(Folyt. köv. holnap)

Domonkos István

A fotót Grönskarában készítettem Domiról, aki pénteken József Attila-díjat vehetett át Budapesten. Gratula!

 Stockholm 

(2006)

 – Erre is csak őrültek vállalkoznak – állapítja meg Zsuzsa, amikor hajnal négykor ráfordulunk az E 4-es autópályára. Nyolcszáz kilométer áll előttünk, és pillanatnyilag negyvennel csúszkálunk a jégen.

– De mi őrültek vagyunk, nem? – kérdezem.

– Az igaz - nyugtat meg.

Egy mindössze néhány házból álló faluba tartunk. Mondják, ott él. Nem veszi fel ugyan a telefont, levelekre sem válaszol, de a kis faluban esetleg megtaláljuk. Hogy mit csinál ott? Hát zenél. Jazzt játszik. Inkább zenész, mint író. Olyannyira, hogy amikor megérkezett Svédországba, akkor sem írónak kézen fekvő megoldást keresett. Pedig már volt verse, amit „világversnek” neveztek.

Pózok helyett, bement inkább a munkaközvetítőbe, és megkérdezte, hogy a pozanjával mire menne. Hát azzal nem sokra, de fuvolára van kereslet. Az, meg az elmegyógyintézetben vállalt felügyelői állás elég is lesz.

A zene volt mindig is az útlevele. Szabadságot kapott tőle, örömet meg kenyeret. Egy igazi zenésznek a fúvóka mindig ott lapul a zsebében. Most is azt szorította meg, amikor a leleteit megkapta az orvosnál. A zenében jobban hisz, mint a költészetben, mert nagyobb az alkotó szabadsága. Persze a zenész csak akkor lehet önmaga, ha alkalmazkodik a többiekhez. Mert amint azt gondolja, hogy ő a legnagyobb, már meg is bukott.

A versekben csak az igazán nagyok tudják közel engedni magukhoz az embert. Mondjuk József Attila. Vagy az a tíz éves kisfiú, akit a Vajdaságban támogatott. Megjelenés előtt álltak a versei, amikor felrobbant a kezében egy gránát. Ahogy ezt meséli elsírja magát. Akár csak mi. Aztán Dizzy Gillespiről anekdotázgat, s amikor Zsuzsa azt mondja, hogy jazzt játszani a legmagasabb szintű tevékenység a földön, felugrik és össze-vissza csókolja. Csak semmi protokoll. Amikor pedig tovább meséli saját történeteit, teljesen magamra ismerek.

Csak így dedikálhattam otthagyott könyvemet:

Domonkos Istvánnak! Lelkem másik felének. Grönskara, 2006. 11. 02.

Részlet az Az én Európám c. kötetemből (Alexandra Kiadó)

Békássy Ferenc (1893-1915)

Békássy Ferenc egyenruhában. Költészetéről Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Weöres Sándor egyaránt elismeréssel szólt.

A zsennyei Bezerédj-kastély különleges fái között, mi tagadás könnyen  romantikus hangulatba kerül az ember. Könnyen hatalmába keríti az az érzés, hogy véletlenül bensőséges kapcsolatba került a múlt fájdalmával. Különösen akkor törhet ez rá, ha megáll a Borjús-kertben Békássy Ferenc sírjánál, kit apja lovastul temettetett ide. Ide, a költő gyermekkorának helyszínére, ahonnan szülei csupán tíz évvel korábban küldték tanulni Angliába. Hamarosan angolul és magyarul egyaránt verselő, a helyi szellemi életet is alakító, ígéretes pályakezdővé vált. Olyan gondolkodókkal került közeli barátságba, mint Bertrand Russel, Wittgenstein, Virginia és Leonard Woolf, akiket ma már az angol irodalom jelentős alakjaiként ismerhetünk, de szoros barátság fűzte Keynes közgazdászhoz is, akiben a Világbank későbbi megalapítóját tisztelhetjük. Már nagyon jelentős életművel bírt, mikor elérte a szörnyű hír, az első világháború kitörésének híre. Hazája iránti kötelezettségből azonnal hazatért, jelentkezett a frontra, s 1915-ben Dobronuc-ban hősi halált halt.

Huszonkét éves volt.

„ A sors megirigyelte,

  Ma mely vihart arat,

  Kezemből kiverte

  Felajzott lantomat.

  Kardot adott helyette.

  (…)

  S viszem harcizajba,

  A visszás vad morajba,

  Szikrázó lelkemet.”

                    (1915, június)