Gyulafehérvár

Azon kapom magam, hogy az orgona lábánál ülök a földön, s noha a székesegyház mennyezetét bámulom, korántsem azt látom. Hogyan is látnám, hiszem a hátam mögött két méterrel úgy dübörögnek az orgonasípok, hogy hangjuk szinte letol a karzatról. Tulajdonképpen nem is a földön, hanem ezeken a hangokon ücsörgök, akárcsak gyermekkoromban a pápai Nagytemplom orgonája közelében, amikor ki tudja már milyen okból egész miséket kellett a kántor mellett végigasszisztálnom. Azóta kiszolgáltatott vagyok, bármely templom rabul ejthet, ha szól benne az orgona. Pedig a főhajóban nem is akkora élvezet. Tudom, tudom az akusztika, meg miegyéb, de nekem szükségem van a sípok közelségére. Megemel. Elrepít. Az áramló harmónia ide-oda sodor saját múltamban, miközben önfeledten kortyolgatom a mennyből és pokolból kevert jótékony elegyet. Ilyenkor az első bizonyítványosztástól, a nagypapa temetéséig, minden megfér együtt néhány percben. A röpke bemutató azonban hirtelen véget ér. Nem mozdulok. Az orgonista szinte bocsánatkérően újra játszani kezd, hogy kis idő múlva, egy kizengetett véget kanyarítson a műnek. Így már más. Visszatalálok a jelenbe, lebotorkálok a lépcsőn. A falak még az utolsó hangok elnyelésével foglalatoskodnak, melyek készségesen bekúsznak mindenhova. Minden apró repedés, minden büszke fríz mögé, be a sekrestyébe, a gyóntatószékbe, az oldalhajóba, be Hunyadi János és Hunyadi László szarkofágjának súlyos kövei mögé.