Hedvig (6.)

András idegességében pépesre markolászta a virág szárát, amit kedvesének hozott. Hédi késik. Talán le sem tud jönni a házból, ki tudja mi játszódhat most odafent. Aztán alig ismert rá, amikor megérkezett. Kisírt szemek, lassú mozgás, mint akire ráijesztettek a csendőrök. Száraz mondatokban vázolja a helyzetet, aztán néz a semmibe. A fiatalember, aki most szerez tudomást az elmúlt napok történéseiről, úgy érzi magát, mint akit beültettek egy gigantikus vízesés alá, mely időnként köveket sodor a feje búbjára. Ma reggel még annak is örült volna, ha kedvenc kutyája vele van városi magányában, most pedig egyenesen arra szólítják fel, hogy alapítson családot. Igaz, az első felelőtlen lépéseket már megtette. Hogy mit keres ebben a helyzetben, azt majd később végig kell gondolnia, ebben a percben azonban más a feladat. Megfogta Hédi kezét, s olyan hirtelen indult el vele, hogy a lány szinte szállt utána, mint valami beakadt köpeny. Meg sem állt a műhelyig. A formaságokon nem gondolkodott, mondta, ahogyan jött. Papusnak alig volt ideje felállni a székről, szutykos kezét kötényébe törölgette, s valami olyasmit motyogott, hogy amit a férfiember gyakran kotyvaszt magának, azt néha meg is kell ennie. Ezzel meg is volt a lánykérő. Andrást nem érdekelte, hogy nem fogadták szeretettel, nem érdekelte, hogy senki nem akart koccintani vele, azt sem vette észre, hogy Hédi is épp csak elvan ezzel a helyzettel. Ő szárnyalt örömében, s boldogan visszahúzta magával a könnyű köpenyt a pavilonba. Na, de ott aztán olyan hosszú csókot kényszerített ki magának, hogy egy felületes szemlélő akár romantikus kerti szobornak is vélhette volna őket.

Teréz anyu segítségével tehát idejében sikerült Berg úr döcögő mozdonyát tolatásra átállítani, mert az ellenirányból egy sebesvonat közeledett szerelemmel, gyermekáldással, szép jövővel megpakolva. Legalábbis ő azt hitte. Hiszen, mint már kiderült, korábban sem volt minden tudás birtokában. Ő is csak azt látta a másik emberben, amit látni akart benne. De nem ez volt az egyetlen tévedése. Hiszen eljövendő boldog évekről papolt az ifjú párnak, miközben valahol Bajorországban egy bajuszos ember egyre gátlástalanabbul emelgette már a karját. Na, de ne szaladjunk annyira előre. Most egyelőre Hédinek meg kell vívnia szabadságharcának második csatáját, el kell érnie, hogy Andrással elkerülhessenek a háztól. Hogy pontosan miért azt ugyan keresztanyu sem értette, de asszisztált hozzá teljes szívével.

Volt a cipészmesternek egy kicsit elhanyagolt szőlője a város melletti dombokon, amit szintén az öreg pedellus tartott karban. Már úgy, ahogy. A hozzá tartozó hatalmas présház berendezését a bogarak és az egerek csaknem teljesen szétrágták, s bár a falak még kétségbeesetten tartották magukat, a bor illata már a pince legeldugottabb sarkába húzódott vissza, a tiszteletlen léghuzamok elől. Az idegesen összekapkodott szüretekből ugyan származott valamicske nedű, de az még csak nem is hasonlított nagyapóék gondos, szép boraihoz. A pedellus napközben málnaszörppel öntötte fel a fanyar bort, este meg már mindegy volt. A domb másik oldalán fekvő szántót és gyümölcsöst nagyon régen kiadták felesbe az egyik szőlőhegyi lakónak, aki évszámra siránkozott, hogy mennyire nem éri ez meg neki. Nos hát a pusztulás jelei jelentős érvek voltak amellett, hogy András magával hozott tudásával egész kis birodalmat eszkábálhatna újra a szőlőhegyi csatatérből, ha odaköltözhetnének az ifjú házasok. Papus hitte is, meg nem is, de úgyis csak gond volt az a szőlő, s mi tagadás, azt sem bánta, ha nem billegeti magát itt a házban a kuncsaftok előtt ez a falu bolondja, – akármilyen jóképű is. Legyen hát, ahogy akarják.

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (5.)

Eltelt néhány hét, mire papus nyomatékosan megjegyezte, hogy Berg úr aznap este tiszteletét teszi. Kér mindenkit, Hédit különösen, hogy öltözködjék az alkalomhoz megfelelően. Vagy úgy! A lány tekintete találkozott keresztanyuéval. Mindketten feszülten jártak-keltek egész nap, tolva maguk előtt a csikorgó estét, de csakhamar ebédhez szólított az óra. Papus, szájában az asztali áldásra előkészített szavakkal várakozott, mikor Hédi megjelent az ajtóban egy tál gőzölgő tyúkhús levessel. Az ebédlő közepén megállt, s amikor a szemek rászegződtek, elengedte a tál füleit, majd maga is a porcelándarabok közé rogyott. Nagyot visszahangzott a csattanás, a hatalmas csirkecombok pedig versenyt szaladtak az aranysárga levestészta darabokkal, örvendezve későn jött szabadságukon. Repülő sót gyorsan, míg nem jön az orvos, de legalább vegyük ki szegény lányt a párolgó tócsából. A kanapéra fektetve néhány arcpaskolás után már térne vissza belé a lélek, de a riadt szemek még kövér könnycseppeket küldenek maguk elé gyorsan, hogy tulajdonosa dolgozhasson mögöttük szerepének további részletein. Az asszonynép tudja ilyenkor a dolgát, de papus tanácstalanul áll a romhalmaz kellős közepén. Keresztanyu, mintha egy regősének sorait olvasná, halkan kommentálja az események menetét, ami persze senkit nem nyugtat meg, de arra jó, hogy Hédi, hibátlanul követni tudja, hol tart saját jelenetével. Na körülbelül most kell feltennie azt a kétségbeesett kérdést: „Csak nem, úgy vagy te lány?” Erre kell felsírni igazán. Jól van. Sikerült. Most a papusra kell vigyázni, mert az ő korában könnyen jöhet egy szélütés a megrázkódtatástól. De a cipész mester csak áll, tátog egy kicsit csendesen, aztán szótlanul elvonul. Vasárnapi öltönyében úgy fest a három lábú kis székére zuttyanva, mintha egy másik színdarabból tévedt volna ide. Fejét lehajtva motyogja az odasomfordáló pedellusnak, szaladjon Berg úrhoz, s mentse ki a mai napot. Aztán majd meglátjuk.

Egy biztos. Akárhogyan is kanyarodik már a család története, szégyent hozott ez a lány mindenkire. Papuska éjszakákon át rágódott, újra rákapott a dohányzásra, s felverte a szomszédos házakat hajnali köhögéseivel. Mint a család összes ügyes-bajos dolgát, ezt is egyedül kellett valahogy megoldania. Mamuskára nem számíthatott, egykedvűen kérődzött zsírfoltos köpenyeinek egyikében. Hédihez a keresztanyun kívül nem nagyon közeledett senki, legfeljebb kikapták kezéből, ha emelni készül valamit. A feszültség már a házfalakat feszegette mire eljött a második felvonás ideje. A néhány nap konok hallgatás Hédit is megviselte. Bántotta, hogy ilyen állapotban látja papust, de azon a szűk folyosón, amelyen most ő közlekedett, nem voltak kijáratok. Remegő hangon előadta hát újabb jelenetét, megvallotta a ház urának, hogy kinek az áldását hordja a szíve alatt, Berg úré helyett. Papus talán még rosszabb állapotba került, mint az első hír hallatán, hiszen titkon reménykedett lánya ízlésében, de immáron bizonyossá vált, hogy az a málészájú, parasztgyerek lesz az ő veje. Szűzanya, Mária! – mondta hangosan a cipész mester, a fohász többi részét pedig már csak gondolta magában. Hát akkor álljon ide legalább az a gazember és legyen bátorsága megkérni lánya kezét, ha már összekeverte a házasodás sorrendjét. Hogy csapjon bele az a mendergős ménkü!  

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (4.)

Hédit azóta nem hagyta nyugodni a gondolat, mióta az a kedves fiatalember megjelent papusnál a csizmákért. Hogy miért pont ő? Ki tudná megmondani? Egy nő megérzését nem lehet matematikai képletbe szorítani. Csak. Ha a korzóra sodorná őt is a vágy, előnyben lenne a többi jelentkezővel szemben. Ám a korzó nem András műfaja volt, mert így hívták ezt a faluról nemrég ideszédült fiatalembert. A város szélén kapott munkát egy gazdaságban, ahol afféle mindenese lett a jószágigazgatónak, aki alaposan kihasználta a fiú rátermettségét, munkabírását. Szabadideje nem nagyon maradt hát, de ha maradt is, legfeljebb húgát látogatta meg a zsidó fogorvoséknál a különbejáratú cselédszobában. Három hétvége is eltelt a sétálóutcán, mindhiába. Aztán egyik nap a vállára dobott lószerszámokkal jelent meg a műhelyajtóban. A cipész mester olyan meghökkenten nézett fel háromlábú székéről, mintha maga a ló állított volna be. Andrásnak sikerült köszönés helyett egy cifrát káromkodni, ami minden kétséget kizáróan még a korábbi felháborodásához tartozott. Ezért restelkedett egy sort, s csak utána bomlott ki szavaiból, hogy miért is akarja medvék elé vetni azt a részeges szíjártót, akinek munkája fabatkát sem ér. A cipészmester kelletlenül vizsgálta a szerszámokon felszakadt varrásokat, de szólani nem tudott, mert szája bal sarkától a jobb sarkáig faszegek sorakoztak, munkára előkészítve. Ezek voltak azok a ritka percek, amikor nem fütyörészett alaktalan dallamokat, s nem formált véget nem érő göcögő hangokat. Nem nagyon értette, hogy mi dolga lenne neki ezzel a fércmunkával, mindenestre beverte szépen sorjában a szegeket a megfelelő talprészbe, majd levette a bakancsot a térde közé szorított formáról, végül kérdőn megemelte fejét. András már látta, hogy sokat nem remélhet a mestertől, de abban bízott, hogy tanácsért csak jó helyen jár. A mester kicsit túlfontoskodta a problémát, de a megoldására hosszasan nem akart ráállni. András lelkesítve őt sűrűn bólogatott, s bár tájszólása egyáltalán nem volt, a gyakran hozzáfűzött hö, meg hö, hö megjegyzései mégiscsak elárulták egyszerű szókészletét.

Könnyű helyzetet kínált fel Hédinek ez a nap, mert a két férfi a tornácon végigfektetett lószerszámok fölött görnyedt, s a homlokát törülgette. Szaladt hát a vizes kancsóval, s mikor odaért, úgy nézett András két gyanútlan szemébe, hogy ez a pillantás beleragadt a fiatalember következő négy évtizedébe. Ettől az egyetlen pohár tiszta víztől úgy megrészegedett, hogy fél emberöltőn keresztül elégedetten tárgyalt a Mindenhatóval, bármi történt is. Már a következő nap délutánján a pavilonban ültek kéz a kézben, s noha Hédi vigyázott a látszatra, agya dolgozott serényen, mert András Berg úrral futott versenyt. Nincs vesztegetni való idő, pár napon belül újabb féleszű, felelőtlen éjszakára kell sort keríteni.

Az alsó kert vége egy patakkal volt határos. András a mederben kövekről kövekre ugrálva, ágyékában üvöltő vággyal, kezében lopott virággal a pavilonig osont. Hédi már várta. Mi tagadás, benne is dobolt kicsit vágy, ha nem is annyira András után, mint inkább a felidézhető két év előtti éjszaka után. Nem sok szó történt közöttük. Hamar túljutottak azon a nagy csodán. Aztán újra és újra, mígnem keresztanyu figyelmeztető jelt adott, hogy a ház népe már motoszkál. A konyhában lassan a kora hajnali gőz kanyarodott.

(Folyt. köv. holnap)

Hedvig (3.)

Mindenki boldog gyermekzsivalyt remélt a ház köré, s egy jókötésű férjet, aki tovább viszi majd ezt a kehes kis udvarházat. Ezt mindössze Hédi nem akarta. Nem vágyott az ájtatos templomi térdeplők közé, nem vágyakozott olyan egyenruha után, amely egyik oldalról a fegyverébe, másikról asszonyába kapaszkodva billeg a korzón, legkevésbé pedig arra vágyott, hogy a bigott kisvárosi bagázs elvárásainak eleget tegyen. Akkor inkább Jézus menyasszonyai közé áll be, bár az ártatlanságával már lenne egy kis lelkiismereti probléma. Hát igen. Eddigi életének nagy ajándéka volt az tavalyi kora nyári este ott a pavilonban. Uram atyám! Mi minden fér bele egy rövid éjszakába! Féleszű cselekedet volt annyi bizonyos, de nem bánt meg semmit. A háziak úgysem vették észre, talán csak Keresztanyu …. De nem, ő sem valószínű. Igazából csak a papustól rettegett kicsit. Az ő kerítései mögé nem sok minden fér bele a munkán és a templomon kívül. Ráadásul az utóbbi időben gyanúsan sokat emlegeti azt a csizmadiát, a Berg urat. Célozgat munkabírására, gyarapodására, egyedüllétére. Persze merő képtelenség, hiszen a csizmadia alig valamivel fiatalabb nála és a mamuskánál. Hiába tud héthatár híres goiser varrott csizmát készíteni, ha pattanásos a bőre, haja zsíros, háta pedig olyan görbe lett már, hogy esténként félórát is billeg tán, amikor hanyatt fekszik. Még csak az kéne, hogy egy ilyen Berg úr oldalán lássa őt viszont Kálmán, amikor visszajön. Mert ugye visszajön. Szívesen bosszantaná ugyan a hűtlen fattyat valami jókötésű férjjel, de az nem a csizmadia lesz, annyi bizonyos.

A világ legdrágább keresztanyujától, Teréz anyutól próbált megtudni valamit papus terveiből. Mosás közben megállt Teréz anyu keze, rátámaszkodott a dézsa szélére, s könnyes szemmel Hédire nézett. Nem a gőzölgő, büdös, lúgos, víztől könnyezett, annyi bizonyos. Nem is szólt semmit, csak fájdalmasan bólogatott, a szinte fel sem tett kérdésre. Tehát jól sejtette Hédi ezt a csizmadia ügyet. Lépni kell valamit, méghozzá sürgősen. Vasárnaptól újra korzó, adta ki a jelszót. Teréz anyu cinkosan bólintott. A kisváros összes fiatalembere ott keresi magának a csodálható vádlikat, tomporokat, kebleket. Ilyenkor az egész sétálóutca maga a csendesen tomboló erotika. Még a korosabb, szeriőz párok is méregetik egymást titokban, hogy majd előhívják a képeket a megfelelő pillanatban, saját játékos örömükre. Két csoportra oszlik ilyenkor a város, felvonulókra és nézőkre. Ámbár olykor összekeverednek a szerepek. A város két fiatal ügyvédje például barátságosan kvaterkázva vezetgeti egymás mellett felcicomázott feleségét, miközben mondatonként más és más irányba emelgeti kalapját, vagy megcsippenti fejfedője szélét egy köszönést imitáló mozdulattal, attól függően kinek mekkora tisztelet jár. Pedig egymást sem tisztelik, hiszen hét közben bármit megtesznek egymás ellen, az ügyfelek kedvéért. De itt sétál az idős fogorvos is minden vasárnap délután fiával, a félhülye, alkoholista fogtechnikussal. Egyformán hátra tett kézzel, ugyanolyan szürke felöltőben, azonos ritmusban lépdelnek, miközben mindkettőjüket ugyanazok a női illatok késztetik hódolatteljes félfordulatokra. Mintha zsinóron rángatnák őket. De mintha az egész várost zsinóron rángatnák titokzatos erők, amelyek játékosan keverik a tiszteletlen vágyakat a tíz parancsolattal. Hát itt kínálgatja magát Keresztanyu és Hédi. Igaz céltudatosabbak, mint a fel s alá vonulók összessége. Legalábbis Hédi nagyon tudja, hogy mit akar.  Megtalálni Berg úr vetélytársát. Méghozzá sürgősen!

( Folyt. köv. holnap)

Hedvig (2.)

Hédi általában hajnaltól sürgött-forgott a többiekkel együtt a ház körül, aztán esténként órákon át lebegett magányosan az alsó kert apácaráccsal borított pavilonjában. A ház népe nem értette, hogy mit csinál ott, hiszen a tákolmányban álló hosszú, kecskelábú asztalt többnyire úgy elborították a kertész által összeszedett lehullott gyümölcsök, hogy alig lehetett mozdulni tőlük. De ő szerette ezt az édeskés, rothadó illatfelhőt, mely néha annyira sűrű volt, hogy szinte el lehetett bújni benne. Nemcsak nyári záporokat, de süvöltő téli viharokat is végigült már itt a cipész mester egyetlen, imádott lánya. Fejcsóválva ugyan, de hagyták békében, tegyen, ahogyan jónak látja. Egyre zárkózottabb lett, ahogyan telt múlt az idő, egyre több időt töltött az udvarnak ebben a szegletében. Sűrűn kapta magát azon, hogy valaki figyeli. A szemközti padról az a hirtelen-kék, világító szempár böki meg váratlanul, amely szürkületben szinte már fehérnek hat. Ilyenkor a felelevenedő emlékek átrepítették abba az elképzelt világba, ahol a szempár tulajdonosa is fontos szereplő. Mit fontos? A legfontosabb! Kálmán. Hosszú percekig aztán képtelen volt visszagyömöszölni magát a meséből a kisváros siralmas valóságába. 

Kettőjük  titkáról azonban nem beszélt senkinek. Keresztanyja volt az egyetlen, aki értett a hallgatásából is. Ő volt az, aki aggódott érte, s minduntalan azt a régi kis cserfest kereste benne, akivel olyan jól tudták kifigurázni a ház népének minden dőreségét. Akivel vasárnaponként karonfogva lehetett végigsétálni a korzón, boldogan fogadva halk füttyentéseket, kócos bajuszok alól. Úgy festettek egymás mellett, akár anya és lánya. Gyermeke helyett volt ő a gyermeke. Nagyon örült, amikor Kálmán egyik napról a másikra eltűnt a ház környékéről. Női ösztönei csalhatatlanul megsúgták, hogy ez a katonaviselt pernahajder nagyon kitanulta valahol a csibészséget. Hiába volt rokon, nem volt jó véleménnyel róla. Bár meg kell hagyni, az összes átlátszó huncutsága ellenére, volt ebben a fiatalemberben valami vonzó. Olyan harsogó szabadosság áradt belőle, ami az ő poros világukban akkorát szólt alkalmasint, mint egy karikás ostor. Nem is szerették a városban Kálmánt sokan. Azt mondogatták, nem lehet a szemébe nézni, mert valahogy az ember tekintete nem kapaszkodhat meg az arcán. Inkább csak a hangját lehet hallani, meg valami émelyítő kölni illatát érezni. Hát, a fene tudja. Azért jó, hogy van ilyen férfi is. Bizony, hogy jó! De ne itt ólálkodjon, ahol egy sebezhető lánygyermek csodálja minden mozdulatát. Nézzen nehezebb préda után.

Egyetlen emberhez volt gyengéd Hédi. A szomszéd házban lakó presbiter szélütött anyjához, aki csak ült egész nap egy karosszékben, s az ablakon át szemközti tűzfalat bámulta. A hasasodó vakolat lepottyant volna már rég, ha ő nem tapasztja rá naphosszat eszelős tekintetét. A matróna derékig érő, ősz haját órákon keresztül fésülgette, néha lehajolt hozzá, s cinkosan motyogott valamit a fülébe. Az öregasszony csak ült mozdulatlanul, nem reagált semmire. Ölébe ejtett kezei, mint két összeütközött madár pihentek, s várták az estét, hogy aztán kivárják a reggelt. Arca egyre inkább egy bölcs, öreg indián harcoséra emlékeztetett. Ezekben az időkben ő volt az egyetlen bizalmasa. Ami e rezzenéstelen archoz tartozó fülben megfordult, abból az a divatos bécsi neurológus, Hédi egész jövőjét megmondhatta volna előre, de pillanatnyilag nem sejtette azt senki. 

(Folyt köv. holnap)