Provence-i napló 6. (Saint Tropez, Bravade idején)

Provence-i napló 5.

Rezzenéstelenül tűrték, hogy portrékat készítsek róluk. Álltak sorban a tűző napon, s ha valamelyiket figyelmesebben körüljártam, büszkén húzta ki magát. Pedig engem elvarázsolt mindegyikük. Időnként megsimogattam a hamuszürke ráncokat, s élveztem, hogy ujjaim hangtalanul futnak a sok évtizede nevelt göcsörtökön. Mennyi öröm, mennyi nélkülözés, mennyi vihar, mennyi tikkasztó napsütés? Mennyi alkalmazkodás, mennyi megadó türelem? S milyen régóta várom én, hogy a bölcsek kertjében sétálgassak kedvenceim között! Egy olajfa ligetben.  

Provence-i napló 4. (Hyeres)

Délben mindig leállunk két órára a munkával. Nem lustaságból, meg nem is azért, mert napkelte óta talpon vagyunk, hanem azért, mert olyan kemények a fények, hogy „kilukad az anyag”. Mindig ott lazítunk, ahol éppen vagyunk: parkban, parkolóban, félreeső földúton, stb. Ezúttal egy tengerparti öbölhöz érkeztünk. Amolyan idilli szegletéhez a világnak, ahol úgy érzi az ember, ha összeütne egy kalyibát, leélhetne itt az egész életét. Azúrkék tenger, fehér-szürke csíkos sziklák, s az elmaradhatatlan pinea fenyők. Különösen kedves játszótér ez az olyan tengerben bogarászó fajtáknak, amilyenek mi vagyunk a feleségemmel. A magas kőfalakkal körülzárt, kagylóktól, színes kavicsoktól hemzsegő „udvarban” szétszórt gazdátlan cuccok, várták vissza a tulajdonosokat. Fürdőruhánk nem lévén, félmeztelenre vetkőztünk, s úgy alsóneműben nekiláttunk a kagylóállományt szemrevételezni. Aztán jött egy idősebb pár, kicsit gyanakodva nézegették öltözetünket, mi zavartan köszöntünk egy jó nagyot, de tovább szédelegtünk bokáig a vízben, ők pedig nekiláttak vetkőzni. Kisvártatva nem bírtuk már a déli napot, beúsztunk kicsit, miközben a parti étteremből szállingóztak vissza napszékeikhez újabb és újabb emberek. Mire visszaértünk, megtelt az öböl. Egészen idillikus képet mutatott, tele volt anyaszült meztelen emberekkel. A félsziget nudistatelepére tévedtünk.

Provence-i napló 3. (Saint Maxime)

A két idős ember úgy ücsörög egymás mellett a homokban, mint két ledobott zsák. Láthatóan nem tudnak mit kezdeni ezzel az elegáns varázslattal, amit úgy hívnak: Riviéra. Biztosan nem ide valósiak. Fehérek, mint a tej, meg őszintén szólva, kicsit rossz alkatúak is. Valami „beutalt” állomásfőnök, meg a felesége jöttek el egy hegyi faluból, hogy még néhányszor felvegyék fürdőruháikat, mielőtt azok teljesen kimennek a divatból. A fickó egyszercsak mellém cammog a partra, s egy hatalmas bottal kezd bajmolódni. Süket alak. Itt a strandon akar horgászni? Kellene neki szólni! De már lendíti is a botot, a nehezék tesz egy kört a feje felett, s majdnem az én bőrömbe akad a horog. Balfácán! Tipikus balfácán! Jobb lesz arrébb állni. A víz még dermesztően hideg, az apró kavics pedig annyira szúrja kényes talpamat, hogy jobb híján saját kiterített takarónkon keresek menedéket. Itt is elzúg néhányszor a fülem mellett a horog. Már kezdek begerjedni, amikor ez az apró ember olyan hatalmas erővel vágja földhöz az egész miskulanciát, hogy terjedelmes pocakja is beleremeg. A felesége felugrik motyóik mellől, a férfihoz döcög visszeres lábain, s engesztelőn egy búvárszemüveget nyújt felé. Férje kelletlenül felveszi, két hatalmas lépéssel a vízbe veti magát, majd szédületes tempóval beúszik, aztán alámerül. Az asszony szeretettel néz utána egy darabig, elégedetten simogatja a fürdőruhája alá nőtt úszógumikat, ásít egyet, majd pillangózva a férje után ered a jéghideg vízben.

Már az első pillanatban láttam, hogy lehetetlen alakok.

Provence-i történet

Volt egyszer egy város a tengerparton. Aprócska volt, csupán néhány házból állt. Halászok éltek benne, a romos vártoronyban pedig, emberemlékezet óta csak madarak. Küzdelmes volt erre felé az élet. Az egyik halász felesége azonban egy napon azzal állt elő, hogy a főtéren legyen egész nap piac. Persze halpiac. Majdcsak ide szokik a környékbeli úri nép. Így is lett. Az asszonyok már a hajnali fogást kirakták asztalaikra, mert a fogadósok kora reggel indultak vásárlókörútra, kicsit később pedig jöttek a háziasszonyok, kiknek kényesebbje feldolgozottan kérte a portékát. A maradékokra egyre nagyobb számban érkezetek a sirályok. Jól működhetett a madárposta, mert hamar híre terjedt, hogy itt csak unatkozni kell kicsit a ponyvák tetején, s előbb utóbb tálalva a betevő. Jöttek hát. Teleülték a környező házak tetejét, erkélyeit, kéményeit, már nem lehetett őket elűzni se. Igaz, a piac is nagyon népszerű lett. A halászoknak soha nem volt ilyen jó dolga, leszámítva a madarak ürüléke okozta bosszúságot. Az pedig nem volt kevés. Az asszonyok napközben a szökőkút vízével tisztogatták ponyváikat és kordéikat, este pedig az erkélyek és ablaktáblák voltak soron. Ezzel együtt lassan mindent ellepett a fehér-szürke ürülék. Egyre kevésbé volt lehetséges tiszta ruhában átkelni a téren, s ettől bizony kissé megcsappant forgalom. Az asszonyok egyre ingerültebbek lettek, hazatérve pereltek férjeikkel, napközben pedig hajba kaptak egymással. Végül néhány család el is költözött, a vevők meg elmaradoztak. Lassan kiürült a város, a sirályok átvették az uralmat. Az ürülék immáron csaknem mindent befedett. A kút vize még szégyenlősen csordogált kicsit, de a vártorony már úgy nézett ki, mintha bemeszelték volna. Egy napon, messzi földről érkeztek idegen sirályok, köztük egy nagyon beteg madár. Kis civakodás után szállást kaptak éjszakára a helyiektől, de ez nagy hiba volt. Másnapra, vagy fél tucat madár maradt holtan a falak között, míg végül az egész kolóniát kipusztította egy titokzatos madárkór. Megszűnt az élet a városkában, ami úgy állt matt fehéren a gyönyörű vidék azúrkék tengerpartján, mintha egy mesterszakács készítette volna tortadísznek. Néhány kíváncsi idegen megközelítette, de fintorogva elszaladt mindegyik hamar. Így járt egy filmeket készítő stáb is, amely helyszínt keresett nagyravágyó terveihez. A velük érkezett asszisztens lány azonban nem szaladt el. Ő maradt. Na nem a városkában, hanem a turistáktól hemzsegő tengerparton nyitott irodát, s nem kevesebbre csábította a városka fényképével az embereket, minthogy megmutatja az egyik legrégebbi közmondás cáfolatát: lehet ürülékből is várat építeni.

(Az alant látható képekből hiányzik egy nagyon fontos alkotóelem, amely egyértelműsíti, hogy nem a fent említett kisvárosban készültek.)