Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2011. június 25., szombat

Hedvig (10.)

Tudta ő, hát hogyne tudta volna, hogy van ilyen. Két húga is volt, kikre nem emlékezik sírhely sem, mert még mielőtt szemüket a világra kinyitották volna, már be is csukták örökre. De az ősi félelem eddig nagyon hátul kapaszkodott meg a fejében. Bezzeg most, ahogy keresztanyut meglátta, rögtön tudta, hogy mi történt. Tudta, hogy ez egy olyan fájdalom, ami örökké vele marad. Tudta, hogy a titokban farigcsált játékokat, egy ideig most el kell még raknia. Hedvig feküdt az ágyon, alig mozdult akkor is, amikor András feltépte az ajtót. Aztán, mint akire rákiáltottak megállt, s lábujjhegyen ment tovább az ágyhoz. Az asszony tekintetét hiába kereste, az csak a megszáradt gerendákat bámulta. András eldugott néhány könnycseppet, leült az ágy szélére, s így voltak sokáig. Szótlanul.
Kisvártatva keresztanyu vacsorát tett neki az asztalra. András gyászához képest talán kissé gyorsan kezdtek a dolgok a helyükre kerülni, de hát a nők ilyenek. Jobban feltalálják magukat a bajban. Igaz, ami igaz, ő meg farkas éhes volt.
Keresztanyu náluk maradt egészen karácsonyig. Elkélt a segítség, meg aztán, Isten áldja meg jóságát, vigasztalta Andrást nagyon. Leste kedvét, igyekezett kedvenc ételeit készíteni, de fura módon Hedviggel néha összekapott. Szóval megült a ház eddig sem túl nagy lendülete. A szomszédok kerülték őket, hiszen a háziasszonytól nem kaptak túl szívélyes fogadtatást, Papusék pedig nem jártak ki továbbra sem. András általában késő este jött be az udvarról. Egy nap aztán a munka végeztével, nem a házba, hanem a pincébe ment. Magához vett egy demizson bort, s elballagott Miseticshez. Bár semmi nem utalt arra, hogy otthon lenne valaki, benyitott a félhomályos kunyhóba. Becsukta maga mögött az ajtót, letette a demizsont a földre, s mire bekecsét levetette, a tanár úr egy pléhbögrét, meg egy koszos üvegpoharat tett az asztalra. András elővett valamit a zsebéből, s a pohara mellé állította. Nézte egy darabig a félig kifaragott huszárt, aztán elsírta magát.
Komótosan láttak neki, hogy megbirkózzanak a demizsonnal, mint akik tudják, hogyan kell elbánni egy ritka méretű ellenféllel. Nem szabad sietni, mert akkor idő előtt elfárad az ember, s oda az egész addigi igyekezet. Egészen jól bírták. Csak hajnal felé lett kicsit ellenséges a ház előtti egres bokor, mert nem engedte, hogy a fél kézzel dolgukat végző rettenthetetlen férfiak, másik kezükkel megkapaszkodjanak benne. Támasz nélkül pedig a fáradt ember, eldől ugye. Szerencsére elég nagy volt a bokor ahhoz, hogy ketten is elférjenek benne. Már magasan járt téli a nap, mire szomjuk felkínozta őket. Ugyan pillanatnyilag nem sok értelmét látták az életnek, inkább csak ébredező szégyenük miatt tápászkodtak fel a bokor tövéből, de jól is tették, mert a postás, aki már visszafelé jött aznapi köréből, kezdte fellármázni a környéket az órák óta hóban fekvő lábak miatt. Hanem amikor magukhoz tértek, Miseticsnek megint volt egy fura mondata: sebaj, úgysem iszunk már ekkorát, mielőtt kivisznek bennünket a frontra.

2011. június 23., csütörtök

Hedvig (9.)

(A két világháború között induló történet Hedvig életét mutatja be, aki egy szerelmi csalódás után, s a kisváros fojtogató légköre elől menekülve, saját maga által kiügyeskedett házasságba ugrik bele, hogy szabadságát megteremtse. A 9. részben az esküvő utáni mindennapokba kapcsolódunk bele.)

  A másnap azonban valahogy nem az előző folytatása volt. András megpróbált maga főzte teával kedveskedni feleségének, de nem olyan válaszokat kapott, amelyekből az éjszaka boldog óráira lehetett volna következtetni. Látva, hogy nehezen indul a reggel, eltűnődött, s inkább az udvarra menekült. Pedig tűnődés helyett jobban tette volna, ha gyorsan jó mélyre vermeli az éjszaka selymes emlékeit, mert még hosszú ideig kell majd élnie belőle.
Vizet húzott a kútból, lavórba löttyintette, s elgondolkodva kezdte magára locsolni. Hátra is ugrott nyomban, mert már foga volt az időnek, s a víz is harapós kedvében érkezett a mélyről. No, de legalább rájózanodott a hétköznapokra, mert tengernyi javítani való volt még a ház körül, a pedellus nem nagyon volt segítségére. Elhatározta, felkeresi a hegy legendás figuráját, a sűrűn részeg Misetics tanár urat. Napi két palack borért, meg a lakodalomból visszamaradt fél demizson pálinkáért remélt tőle segítséget. Misetics már hetek óta nem ivott semmit, igaz ennie sem nagyon volt mit, mert idén nem jöttek úgy a munkák, mint máskor szüret idején. Ilyenkor sámlira ült a kalyiba előtti földes út szélén, karján feltűrte koszos ingét, s várt. Közben levette bakancsát, kapcáit kiteregette a bokor tetejére, s koszos lábujjait szellőztette, melyek szétálltak, mint a báli legyező. Mikor András meglátta, nevethetnékje támadt, s köszönés helyett göcögve odavetette: látom, már a lábujjai sem bírják egymás szagát. Misetics megemelte a fejét, s csak valami olyasmit mondott, hogy jó lesz igyekezni. András bólogatott, s a közeledő télre gondolt, de a másik titokzatosan hozzátette: „Geht los”. Már, hogy elindult valahol valami. Mert, lábat ritkán mosott, de a hírekre figyelt nagyon is. A németek feltűnő mocorgása pedig nem hagyta nyugodni, mélyreható következtetéseket vont le belőle. Sokat. Túlságosan is sokat. Ez volt az ő baja mindig, a sok következtetés. Mert történelem tanár volt régen az istenadta, de annyira mélyen nézett a magyar múltba, hogy pár éve kissé megháborodott. Pedig a város békésen élte a megszokott életét most is, de Misetics már károgott. Félte azt a valamit, ami szerinte már elindult. A tömeg ünnepelt, ő meg aggódott. Bolond volt, na.
Először is a fészerből kellett valahogy istállót tákolni, mert Papus ajándéka rövidesen megérkezik. Egy igásló. A falubélijeitől pedig egy bornyú. Szekér is került olcsón, igaz a hegy városi oldalán, a katonai raktárak kerítése mentén olyan mélyen vájta ki a lezúduló eső az utat, hogy a mélyedésben egy parasztszekér pont úgy passzolt bele a ferde oldalával, mint palackba a dugó. De hiába, meg kell oldani azt is, mert a bérlőtől visszavett földrész, arra felé esik. Lesz majd megint egy kis ingyen színház a posztos bakáknak, akik a kerítés másik oldalán hallgatják az elakadt kocsist, ahogyan az cifrázza a szót.
András jól számított. A volt történelem tanárral olyan jól haladtak, hogy mire megérkezett a két jószág, meg velük együtt az első hópelyhek, már majdnem úgy nézett ki a háza tája, mint valami gazdaságféle. Az asszony azonban csak nem lett kezesebb. Bizony, fura neki ez a falusinak is beillő élet. Az állatok ellátásából, a vízhordásból, a fűtés-hamuzásból rá is mindig jutott valami, még akkor is, ha András tett-vett egész nap, s az átlagosnál jobban kímélte őt, állapota miatt. Na majd tavasszal, a virágokkal meg az érkező kicsivel együtt, kivirul ő is. András a gondolattól sűrűn megrészegedett, mígnem egy napon, éppen tüzelőt fuvarozva a közeli hegyek lábától, keresztanyu várta kisírt szemekkel a présház kapujában.

H

2011. június 19., vasárnap

Szépírók egymás közt

                                  Rácz Péterék, ha szomjasak

                                  Závada készül valamire

                                  Veres András (esszé/kritika) díjazott

                                  Sárközi bölcs derűje

                               Akik készülnek szakmát váltani

                                                 Garaczi László (próza) díjazott

                                Konrád, a népszerű

                                                Marno János (vers) díjazott

                                Itt mindenki beleszól mindenbe

 A képek a Szépírók Társaságának 2011-es díjátadóján készültek.

2011. június 17., péntek

Hazám, Magyarország

Magyar és angol nyelven megjelent saját kiadású fotóalbumom.
Megrendelhető: kaiser@kaiserotto.hu
                          vagy 
                          http://www.kaiserotto.hu/webshop/view/id/233

Hogy miről szól ez a könyv?
Hegyekről, völgyekről, tavakról, falvakról, városokról, kastélyokról, várakról, templomokról, népszokásokról, ételekről, italokról. „Arany mezők”-ről, „ezüst folyók”-ról.
Magyarországról.