KŐBÁNYA

Úgy harmincan ácsoroghattak egy külvárosi öreg villa átalakított nagytermében. Várták a kezdést. Itt a hét bizonyos napján, az összes évfolyam ezt teszi. Zenészek lépnek fel zenészek előtt. Nem túl hálás feladat. Ám semmi hiszti, semmi manír. Vajon nem hallottak arról, hogy ilyenkor kell bedobni egy kis műbalhét, különben nem látszik, hogy mekkora a produkció? Valószínűleg nem, mert nyoma sincs egy művilág zavarodott viselkedésének.

Lassan beindul a zenevonat. Egymást követik jobbnál-jobb feldolgozások, átiratok, saját szerzemények, de továbbra sem hajlandó senki túlpörgött közönséget vagy művészt szimulálni. Úgy érzem magam, ahogy a kolozsvári színház próbáin szoktam érezni magam. Valami profizmus és alázat lengi be a teret. Ritka jelenség, de már messziről, szagról meg lehet érezni. A fene tudja, hogy mitől verődnek össze ilyen közösségek a világ különböző pontjain, de maguktól nem, az biztos. A felkészülés sok éves küzdelme nem tanít meg mindenkit a szakmai alázatra. Ahhoz valami több kell. Vagy több valaki, akikből ez árad. Akik nemcsak a kottafejekre figyelnek, hanem azok fejére is, akikből kijön a hang. Ezért tudnak itt egymásra figyelni akár színpadon, akár színpad mellett.  Ahol most éppen azt suttogják, hogy a következő banda énekese nem tudott ideérni, de beugrik helyette az egyik tanár. S valóban. Egymondatos egyeztetés még a színpadon, aztán már dől is a zene. Méghozzá kíméletlenül. Nem hagy időt mélázni. Pedig többször nekifutok a gondolatnak, hogy ez itt kérem csak playback. Egy világszám, amire rátátognak és gyötrik a hangszert, a látvány kedvéért. Mint otthon a kamaszok a tükör előtt. A tanár úr hangja azonban úgy húzza maga után a remek csapatot, hogy minduntalan az a civil csacskaság jut eszembe, hogy ez így, ahogy van lemezkész. Aztán következik a nálam ilyenkor szokásos dühöngés, amikor törni-zúzni tudnék amiatt a sok serdületlen marhaság miatt, amit a rádióadók napszámra lenyomnak a fülemen. Ahelyett, hogy szétnéznének a világban, s bekopognának oda, ahol jó zene szól. Egy darabig most nem hagyom cinikus énemet megszólalni, amelyik azt szajkózza, hogy ez egy hülye utópia. Inkább elmerülök a folyosón lévő tablók böngészésében.

Lassan kezdem érteni ezt a mai klubnapot. A tanári kar csupa legenda. A jazz és a rock élő legendái. Akárcsak az imént beugrott tanár úr. A Tóth Janó.

Az én Európám

Ma került boltokba a huszadik könyvem, Az én Európám. Most vagyok túl a negyvenhatodik átlapozásnál. Először átpörgettem rettegve, hogy minden oldal a helyén van-e (kötészet). Ezután következtek a képek (itt bocsájtanám előre, a hibákat - kis kivételtől eltekintve, kizárólag a gépmester követheti el),  utána átnéztem kicsit lassabban, gyönyörködve, majd megint elölről, kapkodva, az ellenségeim szemét használva. Amikor idáig  eljutottam, akkor koccintást provokáltam ki feleségemnél. Az est folyamán pedig újabb és újabb „szemüvegeket” tettem fel, mert esz a fene, hogy az olvasó, a kiadóigazgató, a főszerkesztő, a szomszédom, a barátom, a cinikus kollégám (esetleg Barack Obama) szemével milyen a cucc. Hogy ennyi? Dehogy! Hát milyen a szerkezete? Milyen az íve? Mit kell majd (persze, ha lesz egyáltalán következő) másképpen csinálni? Ha kora este még tetszett is, éjfél körül már biztosan ezer hiba lesz benne (mind a másé).  Esetleg érlelődni látszik majd egy elhatározás, hogy én ezt a szakmát most már végleg abbahagyom. Ha mégis folytatom, az csak azért van, hogy irigyeimnek ne legyen hibátlan a karácsonya. Meg különben is. Várjuk csak meg, mennyi fogy belőle! Lehet, hogy bestseller lesz! Miért ne? Ha nem, akkor majd beszélek a szöveg írójával, hogy máskor legyen szíves … Te jó ég! Most jut eszembe! Ebben a könyvben a szöveget is én írtam (szerencsétlen kiadóm!). Most kezdhetem elölről az átlapozást, a hibakeresést. Kellett ez nekem? Ráadásul minap kötöttük meg a megállapodást, miszerint jövő karácsonykor polcon lesz a következő naplóm, Az én Kelet-Európám (nem vagy  Te túl bevállalós, Dezső?). Ennyi betűt megint kinek adunk majd el?  Mindenesetre ideje beszereznem egy Hejesirási szotárt.

Sodrásban

http://www.kaiserotto.hu/

Vízre tettük, távolodik „honlap” nevű tutajunk, megszeppenve, megfáradva barátokra gondolunk. Összehordtuk mindenünket, ami fontos, ami jó, kikötőkben kiabálunk: „ Itt vagyunk, itt hé! Hahó!” Útközben majd megmutatjuk azt, amit csak meglehet: tájat, várost kicsi falut, holstein-fríz tehenet. Akinek van nagy türelme, velünk marad hát soká, megtudja tán a legtöbbet, azt is, ugyan hová. Pártelnök és műlovarnő, nem lesz senki átlagos, izgalmasabb társaság ez, mint a hatos villamos. Ha valaki vízbe pottyan, odanyújtom kezemet, biztosabb a segítség, mint palackba zárt üzenet. Partról csodál bennünket majd a sok-sok bamba bennszülött, szélsebesen sodródunk hol víz alatt, hol víz fölött. Napról napra köröttünk lásd dagad egy nagy tábor, csillagfényes estéken is közös lesz a mámor. Megbecsülünk mindenkit, gyenge asszonyt, hímet, kivéve, ha nagyképű vagy s rosszul faragsz rímet.

A folytatás nyugalmáról

Rákerestem első megírt blogomra. Gondoltam, ellenőrzöm, időtállóak-e tegnapi gondolataim. Ahogy gyönyörködöm remekművem fordulataiban, egyszer csak abbamarad motyogásom. A monitor jobb oldala azt jelzi, hogy valaki máris feliratkozott állandó olvasómnak. Hátra dobom hajam, emelem tíz ujjamat a billentyűk fölé, kész vagyok az előadásra. A publikum kötelez. Nem állhat a siker útjába semmiféle restség. Restség? De hiszen reggel óta a gép előtt vagyok. Most még nyilvánosan értékelhető gondolataim is legyenek? Nem túlzás ez? Lassan kezdem érezni, hogy születendő honlapom egy gőgicsélő családtagként fog velünk élni eztán. Etetni-itatni kell, takarítani utána, udvarolni a rendszergazdáknak, odamondogatni az áramszolgáltatónak. A védőnő ezt nem jelezte előre. Akárhogyan is, most gondoskodásra van szüksége. Akarom mondani: gondolatra. Na, nézzük mit tehetünk! Schiller rothadt almát szagolgatott írás közben, Hemingway mezítláb, medvebőrön állva püfölte írógépét egész nap, nekem is kell hát valami segítség. Mindenesetre most indokolt, hogy kitöltsek egy pohár vörösbort. Aztán, talán várok egy kicsit. Az nem jelent semmit, hogy most nem tudok elkezdeni egy mondatot! A tehetség ugyebár lehet olyan, akár egy búvópatak. Kijön az, csak tudni kell, hogy melyik hegyoldalban keresse az ember. Ez az! Már érzem is, hogy lejtőn vagyok! Milyen jó ez a bor! Miért nem szól egy kis zene? Az is segíthet, nem? Meg pár barát. Vagy barátnő! Hol van a mobilom?

A kezdetek nehézségéről...

Mi tagadás, eddig azt hittem, hogy a lapzárta okozta izgalmak szerepelnek leggyakrabban az intenzív osztályra került kollégák állapotának előzményeként. Ma már biztosan állíthatom, hogy egy honlap elindítása minden kétséget kizáróan a leghatásosabb módszer olyan ellenlábasunk padlóra küldéséhez, akivel eddig semmilyen fondorlat nem végzett. Feltéve persze, ha lelkiismeretes az illető. Igaz, ha lelkiismeretes, akkor meg mi a fenéért lenne ellenség? Mindenesetre a fent említett kóceráj elindítása voltaképpen olyan, mintha összetolták volna egy napra a lapkészítés összes fázisát az anyaggyűjtéstől a nyomdai munkálatokon keresztül egészen az értékesítésig. Ráadásul jobbára mindez egy személyhez kötődik, tehát az illetőről annyi minden kiderül hirtelen, hogy másnap reggel már nem kell bajmolódnia az öltözködéssel, nyugodtan kimehet az utcára meztelenül. Hát, így érzem most magam én is a mai napra kitűzött sikertelen indulást követően. Meg úgy, mintha több hónapos hadjárat után, kötőtűvel a kezemben döntő ütközetet kellene vívnom egy szakasz felfegyverzett zombival. Sok mindent elterveztem új honlapom beindítása előtt, de azt nem gondoltam volna, hogy a pár nappal ezelőtt megírt, a kedves látogatókat üdvözlő – szorongó – soraimat fokozni fogom itt is, életem első blogbejegyzésében. De hát, végül is ez a legszemélyesebb fórum, tehát tessék nyugodtan nyilvánosan szorongani. Uramisten! Vajon milyen leveleket fogok ezek után kapni? Bár, ha meggondolom, az még rosszabb, ha nem ír senki!