Berlin, 2005. október

                                  Eörsi István, 2005. szeptember 13.

Tetőtéri lakásának nappalijába vezet bennünket az írónő. A terasz felől beáramló fénycsíkok szinte felnyársalják a szobát, kajánul végigszaladva az előző napi vacsora grandiózus romjain. Elkapom fejemet, de Terézia Mora ügyet sem vet zavaromra, sőt szomorúan arra kér, készítsek emlékképet róla az étel- és italmaradékok társaságában. Az igazat megvallva, nem pontosan ilyen portréért utaztam ide, de azt mondja, ez egy Eörsi-asztal. Itt szokta az író elfogyasztani emberes vacsoráját és több emberes pálinka adagját, mielőtt beleveti magát a berlini éjszakába, s itt ültek tort a tegnap esti rossz hír hallatán Esterházy Péterékkel. Ez az asztal tehát egy viharvert emlékmű, amely arra vár, hogy bekússzon egy másik kép mellé az archívumomba, amelyet alig egy hónapja készítettem Pistáról, amikor Leukémia kisasszonnyal való találkozásáról és tartós kapcsolatáról mesélt szikár humorral. Mintha csak készülő műve befejező mondatait ismertetné egy kíváncsi társasággal.

Négy kép 2005-ből

 Négy évvel ezelőtt, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András. Halála előtt néhány hónappal saját maga írt szövegeket Határtalan irodalom című kötetem képeihez. Íme néhány közülük: 

 Zsögödi Nagy Imrének nem sokkal halála előtt készült grafikája édesanyámról. Akkor - Pusztakamaráson - azt mondtam neki, atyai barátomnak járó tisztelettel: - Imre bácsi! Míg rajzoltad, édesanyám a párna alatt őrzött mosolymaradékából is feléd villantott néhányat, hiszen módfelett örül a látogatásodnak. Akkor hogy lehet mégis, hogy ilyen gondlepetten szomorkás ez a portré. - Hát az úgy van, barátom - mondta Imre bácsi -, hogy én festő vagyok, nem fotográfus. Én Berta néninek nem a futó mosolyait, hanem a sorsát rajzoltam meg. Mondd, hogy nem ilyen az élete! Akkor a fájó felismerések csöndje borított el minket néhány pillanatra.

 Anyám a nyári konyhában. Deszkavityilló. Ide húzódtak apámmal, akit 1951-ben kulákká nyilvánítottak; szoba-konyhás kicsi házunkból is kirakták őket - aludjanak csak az istállóban! -, hogy helyüket elfoglalja egy pártaktivista, ún. káderes. Üldögél anyám, a reménynek utolsó szalmaszálától is megfosztottan, arcán a váratlan sorscsapás tudomásulvételével. Elvégeztetett. Új napok jöttek, pávaseregnek mondták, énekelték is, hogy fölszállott a páva vármegye házára - aztán lett belőle agyaros vaddisznó, kitúrta őket minden reményükből. Anyám befelé nézelődik, a fiait látja, engemet is bizonyára; szellemalakja vagyok e képnek. Hangot hallok egy néma torokból. Drága fiam! Vigyázz; mert nem talál a kotta a hanggal! Nagy baj lesz ebből. Onnan tudom, hogy már benne is vagyunk! Sokszor csók édesanyád

 Anyai nagyapám, Székely Gergely: keresztyén erkölcsében szigorú, a sors kihívásaival szemben mindig bátor, istenfélő ember volt, tizenegy gyermekének özvegységében is gondos, virrasztó atyja. Nyolcvanéves korában tőlem azt kérdezte: milyen emberek a kommunisták? "Azok is vegyes vitézek" - mondtam hirtelenében, mire Nagyapó a fejét rázva nemet intett. "Másmilyenek. Mint minden emberi magoncot, őket is elültette az Isten, csakhogy fordítva keltek ki. Ahogy mondom. Fordítva."

Harmincöt évvel ezelőtt a bukaresti Kriterion Kiadónál megjelent könyvem, és annak néhány hónapja kiadott párja a Kossuth Kiadónál Budapesten: Anyám könnyű álmot ígér. Sok esztendeje már, hogy anyám a pusztakamarási temetőben nyugszik apám mellett. Elporladtak. De romlatlan bennem, reményeimben az álom-ígéret. Ha életemben nem válik be, elkísérhet engem Kháron ladikján is...

Zsinagóga

 Hirtelen olyan hűvös-dohos szag ütötte meg az orromat a forró nyárban, hogy szinte hátrahőköltem. Az imaház súlyos ajtaja a háború vége óta alig volt nyitva, most azonban – semmi kétség, onnan ömlik a szag az utcára. Persze azonnal vittek a lábaim, fel lépcsőn, át a küszöbön, be a nyirkos szürkeségbe, hogy aztán percekig az élességállítással bajmolódjanak szemeim, miközben állok egy ismeretlen tér kellős közepén. Vagy a szélén. Fiatal koromban csak így éreztem jól magam. Ismeretlen térben. Egy szakállas fickó néz velem szembe, hóna alatt mappa. Azt hiszem ugyanolyan idegen itt, mint én, csak neki kulcsa van. Mér valamit. Felmér. Kicsit engem is, de aztán legyint. Padok, ládák, kiforgatott holmik egymás hegyén-hátán. Megborzongok. Lépnék arrébb, de talpam alatt reccsen valami. Lehajolok. Ósdi, törött szemüveg. Persze, hogy törött. Most törtem össze. Pedig sok évig várta itt ledobva, hogy gazdája jó híreket olvasson vele. Apró, csoszogó lépésekkel menekülök vissza az utcára. Oda, ahol ma már tábla csalogatja befelé a látogatókat. Jönnek is szép számmal. Idegenvezetők magyaráznak, ők pedig gyönyörködnek. Egyébként van is miben. 

 

Tankcsapda

A fokozódó nemzetközi helyzetre való tekintettel előrelátó intézkedés jeleit észlelhették tegnap (csütörtökön) este az Andrássy úti járókelők. Az Alexandra könyvpalota legtetején zenei és könyvészeti kultúránk, valamint a kimondott szó védelmében felállításra került a magyar TANKCSAPDA. A helyszínen kisorsolt civil megfigyelők kísérhették figyelemmel a jól szervezett gépezet elsöprő győzelmét, amelyről élő adásban a világ bármely pontján meggyőződhettek az internetezők. A közel másfélórás harc minden pillanata profizmusról árulkodott, amit a jelenlévők őszinte elragadtatással fogadtak és hatalmas üdvrivalgással jutalmaztak. Alig volt ugyan közöttük, aki ne hallott volna már a formáció frontemberének mágikus erejéről, de voltak néhányan, akik ezen az estén estek véglegesen  CSAPDÁBA. A rendhagyó helyszín rendhagyó megmozdulásáról állóképes bizonyítékok tekinthetők meg a mellékelt KÉPGALÉRIÁBAN. 

Tegnap este Náray Tamásnál