Oldalak

Összes oldalmegjelenítés

2010. november 8., hétfő

Zemplén

„Micsoda nap!” – morogtam bele a reggeli kávémba, miután kinéztem az ablakon. Aztán kitapogattam autómat a sűrű ködben, hogy nem túl nagy meggyőződéssel elaraszoljak a sátoraljaújhelyi libegőig. Reméltem, hogy ott majd egy „a rossz idő miatt, mindenki otthon maradt” feliratú táblát találok, ami engem is feljogosít arra, hogy visszabújjak a paplan alá. Ám az működött. Akár egy szellemvasút. Üres székek bukkantak elő a semmiből, s tűntek el ugyanott. Ez tetszett. Utazás az ismeretlenbe! Felpattantam az egyikre, s vártam, hogy útközben esetleg idegen lények telepedjenek mellém. Itt most minden megtörténhet. Köd előttem, köd utánam. Sőt. Köd alattam, köd fölöttem. Nem tudtam, hogy milyen magasan libegek, s azt sem, hogy még meddig. Kisvártatva azonban, mintha felkapcsolták volna a villanyt, hirtelen erős fény vakított el. Hunyorogtam, akár egy gépész, aki tévedésből lép a gőzős napsütötte fedélzetére. Innentől végképp mást jelentett a lent és a fent. A kilátót már izgatottan rohamoztam meg, félve, hogy elillan ez a mesevilág, mielőtt elővehetném a kamerámat. De az igazi varázslat csak odafent várt rám. Bármelyik irányba meresztettem a szememet, csak a kilógó hegycsúcsokat találtam, mintha repülőgépen utaznék. Bogarásztam a településeket a Felvidéken és a Bodrogközben, s szinte láttam, ahogy az emberek a házaikban a kávéjukba morognak. Tekintetem Regéc várát kereste, meg a tengerszemet Sárospatak mellett, de tulajdonképpen ezen már magam is csak mosolyogtam. Megváltozott a véleményem erről a napról. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy kora este pont akkor borul ki egy doboz piros festék az ég alján, amikor a Bodrog hídjához érek.

2010. november 2., kedd

Pompeji

Nézegethetsz atlaszokat, lapozgathatsz könyveket oda-vissza, ha nem voltál Pompejiben, a történelmet csak egy marék hamunak véled.

2010. október 25., hétfő

Hajnal János

                                                    
(1913-2010): magyar grafikus. Művészeti tanulmányait 1939-44 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, Aba-Novák Vilmos és Szőnyi István, szobrászati tanulmányait Kisfaludi Stróbl Zsigmond növendékeként. Aba-Novák halála után ő fejezete be a pannonhalmi Szent István-kápolna és a székesfehérvári Szent István mauzóleum freskóit. 1949-ben Rómában telepedett le, ahol a Valletri Szent Ágoston és San Leonia de Mango templomokban készített murális munkákat. 1953-ban a Sao Pauloi katedrális színes ablakit tervezte és kivitelezte, valamint a milanói dóm homlokzatára készített három nagy színes ablaktervet. Mozaiktervezéssel és illusztrációkészítéssel is foglakozott. 1994-től díszdoktora a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek.
A paolai Szent Ferenc-bazilika homlokzata (2000)
 
A Santa Maria Maggiore-bazilika rózsaablaka (1995)
Egy évig készített vázlatokat a római állatkertben, mielőtt nekiállt annak a nagylélegzetű munkának, amelyből egy részlet látható itt.

Hajnal János és felesége (Róma, 2007)
 

 

2010. október 17., vasárnap

Asszonyok északon

  Erdőszéli házának udvarán meséli egy asszony (89), hogy negyvennégyben Kassánál eltűnt férjét keresteti még ma is. Mellénk vetődik szomszédja (80), aki műemlék kúriáját tukmálja rám szapora szóval, szabadulna tőle, akár egy alsókategóriás autó áráért is. Nem messze, két vidám teremtés (71 és 73) sántikál. Hiába támogatták egymást a meredek temetőoldalon minap, most egyiknek a jobb, másiknak a bal bokáját húzza súlyos gipsz. A tanító néni (60) nem ilyen önfeledt. Olykor naphosszat leszegett fejjel jár, annyira bántja, hogy rá sem lehet ismerni a gyönyörű falura, amelyben valaha született. Nem úgy, mint Margit (80), aki most is a tájházat mutogatja büszkén a turistáknak. Azt, amelyikben négy testvérével maga is a világra jött.
Esti pára ereszkedik a völgyre. Alig veszem észre hazafelé a hórihorgas, büszke dámát, akin átszaladt úgy kétszáz év, s minimum három hadsereg. Úri nép használta régen kastély gyanánt, de báltermében ma már csak a szél muzsikál.
Őszbe fordult a hegyekben.
 

2010. október 11., hétfő

Berlin, 2005. október

                                  Eörsi István, 2005. szeptember 13.


Tetőtéri lakásának nappalijába vezet bennünket az írónő. A terasz felől beáramló fénycsíkok szinte felnyársalják a szobát, kajánul végigszaladva az előző napi vacsora grandiózus romjain. Elkapom fejemet, de Terézia Mora ügyet sem vet zavaromra, sőt szomorúan arra kér, készítsek emlékképet róla az étel- és italmaradékok társaságában. Az igazat megvallva, nem pontosan ilyen portréért utaztam ide, de azt mondja, ez egy Eörsi-asztal. Itt szokta az író elfogyasztani emberes vacsoráját és több emberes pálinka adagját, mielőtt beleveti magát a berlini éjszakába, s itt ültek tort a tegnap esti rossz hír hallatán Esterházy Péterékkel. Ez az asztal tehát egy viharvert emlékmű, amely arra vár, hogy bekússzon egy másik kép mellé az archívumomba, amelyet alig egy hónapja készítettem Pistáról, amikor Leukémia kisasszonnyal való találkozásáról és tartós kapcsolatáról mesélt szikár humorral. Mintha csak készülő műve befejező mondatait ismertetné egy kíváncsi társasággal.