Zsolnay

Gellért fürdő ide, termálfürdő oda én itt ugyan le nem merném vetni a ruháimat. Sőt, ahogyan körülnézek ebben a díszes helyiségben inkább azon röstelkedem, hogy nem kötöttem nyakkendőt mielőtt ide indultam. Szerencsére, már zárás után hagyott itt magamra a kísérőm, így tanúk nélkül táthatom a számat, amíg a fényképezőgépem „felveszi” a fürdő páráját. Aztán elkezdenék dolgozni, de azt sem tudom, honnan fussak neki. Hiányozhattam az iskolából, amikor elvarázsolt kastélyt kellett fényképezni, ami ráadásul fürdő. Így most inkább szidom ezt a szecessziós remeklést, hogy este nyolc után ennyire bonyolult fogalmazványra kényszerít egy szál Canonnal. Nem, mintha komoly lámpaparkkal egyszerű lenne egy fénylő, színes, vizes kerámiával bélelt helyiséget bevilágítani, de túl egy Zsolnay albumon mégiscsak számíthattam volna rá, hogy ez az ember okozhat még meglepetéseket nekem. Hogy ki ez az ember? Hát művész, feltaláló és gyárigazgató egy személyben. Igaz, ő élete végéig csak fazekasmesternek hívatta magát, nem érezte úgy, hogy szüksége lenne másfajta titulusra. Pedig maga is festőművésznek készült, de apja kérésére átvette a családi manufaktúrát. Ettől kezdve nem várt rá más, csak a szakadatlan munka. Elsőként érkezett reggelente, hogy utolsóként távozzon késő este. Kisvártatva képzőművészeket hívott gyárába dolgozni, s az ő terveikkel és a maga által kikísérletezett alapanyagokkal a világon egyedülálló produktumokat hozott létre. Az 1878-as párizsi világkiállításon például porcelánfajansz találmányával elnyerte a nagydíjat. Ja, és a francia Becsületrendet. Nem tudom, hogy étkészleteit, dísztárgyait vagy épületkerámiáit tartják-e a jelentősebbeknek, de engem maga az alkotó személyisége is elvarázsol. Pedig érthetetlenül gyenge a píárja, ahhoz képest, amilyen maradandót teremtett. Barcelona például mindent megtesz azért, hogy Gaudi jusson róla eszünkbe. Vajon Pécs miért nem teszi ugyanezt Zsolnay Vilmossal?

Budapest, Gellért fürdő

Szabadka, Reichle-palota

Kecskemét, Cifrapalota

Zsolnay kerámia

Reneszánsz korsó és dísztál, 1881

Tulipánvázák (részlet), 1898

Fatörzs tál, 1900-1902

Márai nyomában

Fehér műanyag széken ülve, száradó zoknik társaságában szívta cigarettáját a házmester. Feje fölött emléktábla, rajta egy név, amely számára valószínűleg nem mond semmit. Ez lenne hát a ház, amely 1949 és 1952 között otthont adott Márai Sándornak? Itt húzta meg magát feleségével és fiával röviddel azután, hogy elhagyta Magyarországot? Atyaisten! Persze ki tudja, akkor milyen lehetett ez a hely, de most alig tudom elképzelni, hogy ez a finom polgári figura ilyen durva falak között írjon le akár egy sort is. Pedig szerette ezt a környéket. Európából Olaszországot szerette a legjobban, s naplójából az is kiderül, valószínűleg a Posillipo-dombon töltött nápolyi évek voltak, ha nem is életének, de emigrációjának biztosan legboldogabb napjai. Mindig is vágyott a mediterráneumba, s ez még akkor is elégedettséggel töltötte el, ha nem éppen kóborló emigránsként képzelte magát ide. Lenyűgözte a természet, az emberek kedvessége, sőt egy helyütt olyasmit ír, hogy Nápoly minden nap megtanítja élni. „A cipőm lyukas. Van még jó cipőm, de azt kímélem. A ruhával is így vagyok, egyet hordok el, szakadásig. Szeretek rongyosan, kopottan járni a nápolyi utcákon.” Bár soha nem kapta meg az olasz állampolgárságot, másodszor is visszatért Olaszországba. Salerno-ban, ismét közel a tengerhez rendezkedett be 1967 és 1979 között. A tömbház lapos tetejéről kémlelte sűrűn a tengert, de erős hullámzáskor sem félt leúszni napi adagját. Amerikába egészen prózai okok miatt tértek vissza. Betegbiztosításuk ugyanis csak ott volt. Nyolcvankilencben azonban felesége, fia és öccse elvesztése után úgy döntött, elég volt. San Diego-ban előkerült a pisztoly, amely az alatt a feszület alatt dörrent, amely állítólag most Kassán, a szülői házban látható. Minap sokáig kóboroltam a dóm környékén, mire sikerült rávenni magam, hogy megkeressem ezt a házat, melyről aztán kiderült, hogy átalakítás miatt zárva. Hála Istennek! Talán legközelebb erősebb leszek. Megkönnyebbülten járkáltam azokon az utcákon, amelyeken feltehetően ő is így tett. Csak az nyomasztott kicsit, hogy három unokája Sarah, Lisa és Jennifer Márai  nem tudnak magyarul, nem olvashatták életművét, így legfeljebb csak sejtelmük lehet arról, hogy ki lehetett az a csodabogár nagyapó, akinek hamvait végül a Csendes-óceánban szórták szét. 

 Látogatóban olasz szomszédainál, az Iorio családnál

A posillipói ház falán ma emléktábla áll

A posillipói ház udvara

A posillipói ház

A salernói tömbház

A salernói lépcsőház

 A salernói partszakasz, ahova naponta lejárt úszni

Kassa, a szülőváros

Fagyos hangulat

Dideregve magamra terítettem a várost, mint valami nagy télikabátot, aztán vidáman csúszkálva elindultam, hogy menet közben kíváncsian átkutassam zsebeit. Némelyikben találtam is ezt-azt. Jobbára persze régi kacatokat, de hát ez a város márcsak ilyen, ezekért a kacatokért szeretjük. Szeretjük akkor is, amikor ennyire fagyos a hangulat, mint például mostanság. 

Kőember

Ha székből, asztalból, ládákból összehordtam váramat és tetejéről kinéztem az ablakon, tudtam, ő biztosan ott áll. Hóban, sárban, tűző napon. Hallhatta, hogy beszélek hozzá, mert ilyenkor szobor-szeme kedvesen csillogott, s ha nem is válaszolt, ez engem így is megnyugtatott. Úgy éreztem, figyel rám. Látja, amikor reggelente rövidnadrágban dideregve tejért futok. Látja, amikor a templomból hazakullogok, s a kutyámmal világgá indulok. Látja, ahogy az emeleti ablakból egy szürke kalapra krémest dobok. Mindent tudott rólam, de soha nem szólt rám. Másokkal is türelmes volt, pedig nem sok jót kapott. Esetleg virágot akkor, ha a légyottban csalódott lovag egy csokrot a lábánál otthagyott. Szóval közénk tartozott. Persze nem mindenki szerette. Volt, akinek nem tetszett, hogy olyan barokkos az istenadta. Amolyan múltból itt maradt, egyházi fajta. Volt, aki túl melankolikusnak találta, s attól félt, még eltereli egy haladó közösség progresszív eszét. El hát vele innen, s akkor a busznak se kell akkorát kerülnie! A leghatalmasabb városrendező padtársam volt hajdan, aki a tér másik felén lakott. Gyereknek gyenge volt nagyon, vagy inkább bamba, de ahogyan nőtt túlságosan is erőre kapott. Őt is jól ismerte a kőember persze, s talán ez lett szegény szoborfejének veszte. Azért akarta padtársam, hogy a tér díszét onnan elvigyék, mert a kőszemek láthatták, hogyan lett halványzöld, mosolygós kis sámliból, lakkozott, cinikus hintaszék.

Villámlátogatás

Köpcös alakja úgy pattan elém a reptéren, akár egy gumilabda. Azt mondja, nem fáradt, inkább megnézné a várost azonnal. Sokat hallott róla, szeretné érezni a „szagát” is. Jó helyre jöttél barátom! Szagban jók vagyunk. Az autóban felmondom neki büszkén a leckét: Mátyás-templom, Halászbástya, Operaház, na és persze a Parlament. Ámulatból ámulatba esik! Szóval akkor most hova? Többször nekifut a szónak mire sikerül kimondani: Zserbó. Nocsak! Nem probléma! Jöjjön hát a dobostorta! Sőt! Javasolok mellé egy Eszterházy-t is. Mármint tortát. Evés közben morogva bólogat. Azt mondja, nemcsak újságíróként, de történészként is felkészült a városból. Következő állomásként a Ruszwurm-ot jelöli meg. Ott megkóstoljuk a krémest és a Szamos tortát.  Vendégem szuszogva előkotorja jegyzeteit, hosszasan böngészi, majd egy szót bökdös a kiskanál nyelével hosszasan: Gundel palacsinta. Kezdek megbizonyosodni, azért jött Budapestre, hogy öngyilkos legyen. Próbálom elterelni figyelmét a csokis palacsintáról, s elvontatom a Lotz-terembe, ahol a freskókkal díszített kávéház láthatóan kizökkenti, de hirtelen észbe kap, s tejszínhabos kávét rendel. Dupla adag mézzel. Megadom magam. Hátra dőlök, s megemlítem neki, hogy éppen egy tájakat és ételeket bemutató könyvön dolgozom. Nem akar hinni a fülének. Olyan bizalmasan húzza székét közelebb hozzám, mintha legalábbis az derült volna ki, hogy mindketten a fiúkat szeretjük. Azonnal a törzshelyemre akarja vitetni magát. Azonnal a legjobb magyar ételt akarja megkóstolni. Na, ez már valami. Irány tehát A Konyha nevű hely! A séf elénk perdül, átveszi tőlem a szót, s legendás humorával fűszerezve sorolja kínálatát. Hatástalan. Tanácstalanul néz rám. Visszatérő vendégek hálás tekintetéhez szokott, nem pedig az ilyen sótlan történészhez. Desszert? Vendégemnek egyszerre pendül meg az összes érzékszerve. Jelzi, megcsippentené mondjuk a Ferdinánd tekercset. … és esetleg egy kis gesztenyés piramist. Meg a barackos pitét. Szalad a nép. Hát mégiscsak egy ínyenccel van dolguk. Leszedik az asztalról a karácsonyi díszeket, hogy elférjen a rendelés, aztán lesik a hatást. Jön a jól ismert mormogós bólogatás. Én a vendégem irányába sem tudok már nézni, nemhogy az édességekre.

Csendesen elhúzódva kanalazgatom töltött káposztámat.