Provence-i napló 4. (Hyeres)

Délben mindig leállunk két órára a munkával. Nem lustaságból, meg nem is azért, mert napkelte óta talpon vagyunk, hanem azért, mert olyan kemények a fények, hogy „kilukad az anyag”. Mindig ott lazítunk, ahol éppen vagyunk: parkban, parkolóban, félreeső földúton, stb. Ezúttal egy tengerparti öbölhöz érkeztünk. Amolyan idilli szegletéhez a világnak, ahol úgy érzi az ember, ha összeütne egy kalyibát, leélhetne itt az egész életét. Azúrkék tenger, fehér-szürke csíkos sziklák, s az elmaradhatatlan pinea fenyők. Különösen kedves játszótér ez az olyan tengerben bogarászó fajtáknak, amilyenek mi vagyunk a feleségemmel. A magas kőfalakkal körülzárt, kagylóktól, színes kavicsoktól hemzsegő „udvarban” szétszórt gazdátlan cuccok, várták vissza a tulajdonosokat. Fürdőruhánk nem lévén, félmeztelenre vetkőztünk, s úgy alsóneműben nekiláttunk a kagylóállományt szemrevételezni. Aztán jött egy idősebb pár, kicsit gyanakodva nézegették öltözetünket, mi zavartan köszöntünk egy jó nagyot, de tovább szédelegtünk bokáig a vízben, ők pedig nekiláttak vetkőzni. Kisvártatva nem bírtuk már a déli napot, beúsztunk kicsit, miközben a parti étteremből szállingóztak vissza napszékeikhez újabb és újabb emberek. Mire visszaértünk, megtelt az öböl. Egészen idillikus képet mutatott, tele volt anyaszült meztelen emberekkel. A félsziget nudistatelepére tévedtünk.

Provence-i napló 3. (Saint Maxime)

A két idős ember úgy ücsörög egymás mellett a homokban, mint két ledobott zsák. Láthatóan nem tudnak mit kezdeni ezzel az elegáns varázslattal, amit úgy hívnak: Riviéra. Biztosan nem ide valósiak. Fehérek, mint a tej, meg őszintén szólva, kicsit rossz alkatúak is. Valami „beutalt” állomásfőnök, meg a felesége jöttek el egy hegyi faluból, hogy még néhányszor felvegyék fürdőruháikat, mielőtt azok teljesen kimennek a divatból. A fickó egyszercsak mellém cammog a partra, s egy hatalmas bottal kezd bajmolódni. Süket alak. Itt a strandon akar horgászni? Kellene neki szólni! De már lendíti is a botot, a nehezék tesz egy kört a feje felett, s majdnem az én bőrömbe akad a horog. Balfácán! Tipikus balfácán! Jobb lesz arrébb állni. A víz még dermesztően hideg, az apró kavics pedig annyira szúrja kényes talpamat, hogy jobb híján saját kiterített takarónkon keresek menedéket. Itt is elzúg néhányszor a fülem mellett a horog. Már kezdek begerjedni, amikor ez az apró ember olyan hatalmas erővel vágja földhöz az egész miskulanciát, hogy terjedelmes pocakja is beleremeg. A felesége felugrik motyóik mellől, a férfihoz döcög visszeres lábain, s engesztelőn egy búvárszemüveget nyújt felé. Férje kelletlenül felveszi, két hatalmas lépéssel a vízbe veti magát, majd szédületes tempóval beúszik, aztán alámerül. Az asszony szeretettel néz utána egy darabig, elégedetten simogatja a fürdőruhája alá nőtt úszógumikat, ásít egyet, majd pillangózva a férje után ered a jéghideg vízben.

Már az első pillanatban láttam, hogy lehetetlen alakok.

Provence-i történet

Volt egyszer egy város a tengerparton. Aprócska volt, csupán néhány házból állt. Halászok éltek benne, a romos vártoronyban pedig, emberemlékezet óta csak madarak. Küzdelmes volt erre felé az élet. Az egyik halász felesége azonban egy napon azzal állt elő, hogy a főtéren legyen egész nap piac. Persze halpiac. Majdcsak ide szokik a környékbeli úri nép. Így is lett. Az asszonyok már a hajnali fogást kirakták asztalaikra, mert a fogadósok kora reggel indultak vásárlókörútra, kicsit később pedig jöttek a háziasszonyok, kiknek kényesebbje feldolgozottan kérte a portékát. A maradékokra egyre nagyobb számban érkezetek a sirályok. Jól működhetett a madárposta, mert hamar híre terjedt, hogy itt csak unatkozni kell kicsit a ponyvák tetején, s előbb utóbb tálalva a betevő. Jöttek hát. Teleülték a környező házak tetejét, erkélyeit, kéményeit, már nem lehetett őket elűzni se. Igaz, a piac is nagyon népszerű lett. A halászoknak soha nem volt ilyen jó dolga, leszámítva a madarak ürüléke okozta bosszúságot. Az pedig nem volt kevés. Az asszonyok napközben a szökőkút vízével tisztogatták ponyváikat és kordéikat, este pedig az erkélyek és ablaktáblák voltak soron. Ezzel együtt lassan mindent ellepett a fehér-szürke ürülék. Egyre kevésbé volt lehetséges tiszta ruhában átkelni a téren, s ettől bizony kissé megcsappant forgalom. Az asszonyok egyre ingerültebbek lettek, hazatérve pereltek férjeikkel, napközben pedig hajba kaptak egymással. Végül néhány család el is költözött, a vevők meg elmaradoztak. Lassan kiürült a város, a sirályok átvették az uralmat. Az ürülék immáron csaknem mindent befedett. A kút vize még szégyenlősen csordogált kicsit, de a vártorony már úgy nézett ki, mintha bemeszelték volna. Egy napon, messzi földről érkeztek idegen sirályok, köztük egy nagyon beteg madár. Kis civakodás után szállást kaptak éjszakára a helyiektől, de ez nagy hiba volt. Másnapra, vagy fél tucat madár maradt holtan a falak között, míg végül az egész kolóniát kipusztította egy titokzatos madárkór. Megszűnt az élet a városkában, ami úgy állt matt fehéren a gyönyörű vidék azúrkék tengerpartján, mintha egy mesterszakács készítette volna tortadísznek. Néhány kíváncsi idegen megközelítette, de fintorogva elszaladt mindegyik hamar. Így járt egy filmeket készítő stáb is, amely helyszínt keresett nagyravágyó terveihez. A velük érkezett asszisztens lány azonban nem szaladt el. Ő maradt. Na nem a városkában, hanem a turistáktól hemzsegő tengerparton nyitott irodát, s nem kevesebbre csábította a városka fényképével az embereket, minthogy megmutatja az egyik legrégebbi közmondás cáfolatát: lehet ürülékből is várat építeni.

(Az alant látható képekből hiányzik egy nagyon fontos alkotóelem, amely egyértelműsíti, hogy nem a fent említett kisvárosban készültek.)

Provence-i napló 1. (Les Brugassieres)

Hogy milyen egy májusi nap Provence-ban?  Olyan, mint mikor az ember nővérét meglátogatja elbűvölő barátnője, csivitel egy sort, s már rohan is tovább. Ragyogásából, frissen magára locsolt parfümjéből a ház minden apró zege és zuga őriz valamit egészen addig, amíg másnap arra nem jár újra.

A brugassieres-i ház teraszán még takaróba burkolózva kezdjük iszogatni kora reggeli kávénkat, ám az utolsó kortyoknál már hálóruháinktól is szabadulnánk szívesen. Látogatóba jött a nap a hegyek mögül, s munkához látott teljes erejével. Elsőként a völgyben megült párával kötekedik, ami szerencsénkre eltart egy darabig, mert a hajnali látványnak különösen élvezhető mélységet ad ez a telepöfékelt mesevilág. A fehérre mázolt ablaktáblákra halk csattanással megérkeznek az első szöcskék, hogy kávészünetnyi napozás után aztán, szép sorjában elpattogjanak a cserjék irányába. Közben megpróbálkozunk összeszámolni, hogy a környező fákról hányféle madár szól hozzá a világ dolgaihoz, de egy ilyen vállalkozás, a leghatározottabban állíthatom, kudarcra van ítélve. Jobb, ha kézzelfoghatóbb foglalatosság után nézek. Például felkapok egy fényképezőgépet, s elindulok a legközelebbi, harmatcseppektől csillogó számtalan virág egyike felé, megfeledkezve előző napi fogadalmamról, miszerint saját kezemre csapok, ha még egyszer ilyen romantikus tobzódásra pazarolom a fennkölt művészetre szánt drága időmet. Cézanne-tól Picasso-ig, itt mindenki haladót alkotott. Erre felé nem lehet felelőtlenül esztétizálni! Méghogy harmatcsepp, meg virágszirom? Ha már alkotás, akkor legyen a kubizmusra hajazó szikladarab, de semmiképpen se valami melankolikus naplemente a tengeren. Szóval irány: a hegyoldal! Ott aztán húzhatja az ember a hátán a napot, feltöltheti telepeit forrósággal, mert ahogyan becsúszik a nap a hegyek mögé, újra itt lesz a didergés reggelig. Ez a didergés azonban, nem kellemetlen állapot, hiszen pár napja ismerjük már a játékszabályokat, csak a reggeli kávékortyokat kell kivárni a teraszon, s a tomboló fényáradatban helyére áll újra ez a kegyesen felcicomázott világ. 

Hedvig (8.)

Eljött hát a nap. Hédi szebb volt, mint valaha. Formás alakja, arcának enyhe szeplői, minden mozdulatra megzizzenő, csavart fürtjei olyan kívánatossá tették, hogy tisztesség ne essék szólván, András alig bírt magával a szertartás alatt. Az alkalomhoz illő ünnepélyes gondolatokat, újra és újra eltolták tőle feltörő testi vágyai. Úgy érezte, menyasszonya mellé kapott egy másik asszonyt, a feleségét. Egyik vonzóbb, mint a másik. A lány szépsége feltűnt másnak is, a menyasszonytánc alatt, minden kéz az illendőség határát tapogatta ki ruháján. A sváb polka, a cigányzene, meg a bor sok mindent eltakart, de a két táborra szakadt vendégsereget nem tudta egymás felé tolni. Feszülten méregette egymást a falu meg a város, elég lett volna egy rossz megjegyzés, hogy elkezdődjön valami patália. Ekkor azonban a szíjjártó által hívatlanul odacipelt vendég, egy köpcös jutasi őrmester hirtelen az udvar közepére perdült, nagyot dobbantott, s közben bedobott egy szót: Kassa! Pillanatra megakadt minden mozdulat, sokan úgy néztek rá, mint valami hibbantra, de papus értette a játékot, s felvette a kesztyűt. Galánta! Felelte rá jó hangosan. Losonc! Üvöltötte önfeledten a kis bíró, s ezzel a társaság, amelyik két órája méregette egymást, egy vidám évődésbe kezdett. Mint pöttyös labdát a gyerekek, meglett férfiak úgy dobálták egymásnak a néhány napja visszacsatolt felvidéki települések nevét. Valaki javasolta, hogy minden név után igyanak is egyet az ott élők egészségére. Ez jó ötletnek tűnt, mert így a többség berúgott, mielőtt még a lakodalom átalakulhatott volna politikai gyűléssé. Szóval oldódott a hangulat, de a hideg novemberi este csakhamar hazazavarta a legelszántabb csujogatókat is a présház udvarán felállított hosszú asztal mellől.

Ahogyan az utolsó vendég is elszédelgett, a sötétből előbújt a macska. Megvető mozdulataiból látszott, hogy alig tűrhette azt a sok felesleges nyirvákolást, amit az emberek egész délutánra magukkal hoztak. Végre letelepedhetett a bejárati ajtó elé, amelynek másik oldalán az ifjú pár csókolózott serényen. Alig várták, hogy keresztanyu és a pedellus befejezzék a megmaradt ételek körüli serte-pertét, egyik kezükkel a dunyháról rángatták le a díszes takarót, másikkal magukról az ünnepi ruhákat, s mire András kibontotta Hédit az utolsó, bonyolult textiliákból, már mindketten eszevesztetten lihegtek. Még akkor is tépkedték, marcangolták egymást, amikor már csak a húsuk volt rajtuk. A verítékező bőr fogukra, nyelvükre került, ízétől még csak jobban követelték egymás testének azokat a titokzatos részeit, amelyek féktelen örömet okoznak, s amelyeket most már akár minden éjszaka felkereshetnek egymáson. Aztán a még ziháló, de már csendesdő két test, bizonygatta egész éjszaka, hogy felesleges a szó két ember között, nincs semmi lényeges, amit ne lehetne elmondani egymás érintésével.

(Folyt. köv. júniusban)