(A két világháború között induló történet Hedvig életét mutatja be, aki egy szerelmi csalódás után, s a kisváros fojtogató légköre elől menekülve, saját maga által kiügyeskedett házasságba ugrik bele, hogy szabadságát megteremtse. A 9. részben az esküvő utáni mindennapokba kapcsolódunk bele.)
A másnap azonban valahogy nem az előző folytatása volt. András megpróbált maga főzte teával kedveskedni feleségének, de nem olyan válaszokat kapott, amelyekből az éjszaka boldog óráira lehetett volna következtetni. Látva, hogy nehezen indul a reggel, eltűnődött, s inkább az udvarra menekült. Pedig tűnődés helyett jobban tette volna, ha gyorsan jó mélyre vermeli az éjszaka selymes emlékeit, mert még hosszú ideig kell majd élnie belőle.
Vizet húzott a kútból, lavórba löttyintette, s elgondolkodva kezdte magára locsolni. Hátra is ugrott nyomban, mert már foga volt az időnek, s a víz is harapós kedvében érkezett a mélyről. No, de legalább rájózanodott a hétköznapokra, mert tengernyi javítani való volt még a ház körül, a pedellus nem nagyon volt segítségére. Elhatározta, felkeresi a hegy legendás figuráját, a sűrűn részeg Misetics tanár urat. Napi két palack borért, meg a lakodalomból visszamaradt fél demizson pálinkáért remélt tőle segítséget. Misetics már hetek óta nem ivott semmit, igaz ennie sem nagyon volt mit, mert idén nem jöttek úgy a munkák, mint máskor szüret idején. Ilyenkor sámlira ült a kalyiba előtti földes út szélén, karján feltűrte koszos ingét, s várt. Közben levette bakancsát, kapcáit kiteregette a bokor tetejére, s koszos lábujjait szellőztette, melyek szétálltak, mint a báli legyező. Mikor András meglátta, nevethetnékje támadt, s köszönés helyett göcögve odavetette: látom, már a lábujjai sem bírják egymás szagát. Misetics megemelte a fejét, s csak valami olyasmit mondott, hogy jó lesz igyekezni. András bólogatott, s a közeledő télre gondolt, de a másik titokzatosan hozzátette: „Geht los”. Már, hogy elindult valahol valami. Mert, lábat ritkán mosott, de a hírekre figyelt nagyon is. A németek feltűnő mocorgása pedig nem hagyta nyugodni, mélyreható következtetéseket vont le belőle. Sokat. Túlságosan is sokat. Ez volt az ő baja mindig, a sok következtetés. Mert történelem tanár volt régen az istenadta, de annyira mélyen nézett a magyar múltba, hogy pár éve kissé megháborodott. Pedig a város békésen élte a megszokott életét most is, de Misetics már károgott. Félte azt a valamit, ami szerinte már elindult. A tömeg ünnepelt, ő meg aggódott. Bolond volt, na.
Először is a fészerből kellett valahogy istállót tákolni, mert Papus ajándéka rövidesen megérkezik. Egy igásló. A falubélijeitől pedig egy bornyú. Szekér is került olcsón, igaz a hegy városi oldalán, a katonai raktárak kerítése mentén olyan mélyen vájta ki a lezúduló eső az utat, hogy a mélyedésben egy parasztszekér pont úgy passzolt bele a ferde oldalával, mint palackba a dugó. De hiába, meg kell oldani azt is, mert a bérlőtől visszavett földrész, arra felé esik. Lesz majd megint egy kis ingyen színház a posztos bakáknak, akik a kerítés másik oldalán hallgatják az elakadt kocsist, ahogyan az cifrázza a szót.
András jól számított. A volt történelem tanárral olyan jól haladtak, hogy mire megérkezett a két jószág, meg velük együtt az első hópelyhek, már majdnem úgy nézett ki a háza tája, mint valami gazdaságféle. Az asszony azonban csak nem lett kezesebb. Bizony, fura neki ez a falusinak is beillő élet. Az állatok ellátásából, a vízhordásból, a fűtés-hamuzásból rá is mindig jutott valami, még akkor is, ha András tett-vett egész nap, s az átlagosnál jobban kímélte őt, állapota miatt. Na majd tavasszal, a virágokkal meg az érkező kicsivel együtt, kivirul ő is. András a gondolattól sűrűn megrészegedett, mígnem egy napon, éppen tüzelőt fuvarozva a közeli hegyek lábától, keresztanyu várta kisírt szemekkel a présház kapujában.
H
