Négy kép 2005-ből

 Négy évvel ezelőtt, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András. Halála előtt néhány hónappal saját maga írt szövegeket Határtalan irodalom című kötetem képeihez. Íme néhány közülük: 

 Zsögödi Nagy Imrének nem sokkal halála előtt készült grafikája édesanyámról. Akkor - Pusztakamaráson - azt mondtam neki, atyai barátomnak járó tisztelettel: - Imre bácsi! Míg rajzoltad, édesanyám a párna alatt őrzött mosolymaradékából is feléd villantott néhányat, hiszen módfelett örül a látogatásodnak. Akkor hogy lehet mégis, hogy ilyen gondlepetten szomorkás ez a portré. - Hát az úgy van, barátom - mondta Imre bácsi -, hogy én festő vagyok, nem fotográfus. Én Berta néninek nem a futó mosolyait, hanem a sorsát rajzoltam meg. Mondd, hogy nem ilyen az élete! Akkor a fájó felismerések csöndje borított el minket néhány pillanatra.

 Anyám a nyári konyhában. Deszkavityilló. Ide húzódtak apámmal, akit 1951-ben kulákká nyilvánítottak; szoba-konyhás kicsi házunkból is kirakták őket - aludjanak csak az istállóban! -, hogy helyüket elfoglalja egy pártaktivista, ún. káderes. Üldögél anyám, a reménynek utolsó szalmaszálától is megfosztottan, arcán a váratlan sorscsapás tudomásulvételével. Elvégeztetett. Új napok jöttek, pávaseregnek mondták, énekelték is, hogy fölszállott a páva vármegye házára - aztán lett belőle agyaros vaddisznó, kitúrta őket minden reményükből. Anyám befelé nézelődik, a fiait látja, engemet is bizonyára; szellemalakja vagyok e képnek. Hangot hallok egy néma torokból. Drága fiam! Vigyázz; mert nem talál a kotta a hanggal! Nagy baj lesz ebből. Onnan tudom, hogy már benne is vagyunk! Sokszor csók édesanyád

 Anyai nagyapám, Székely Gergely: keresztyén erkölcsében szigorú, a sors kihívásaival szemben mindig bátor, istenfélő ember volt, tizenegy gyermekének özvegységében is gondos, virrasztó atyja. Nyolcvanéves korában tőlem azt kérdezte: milyen emberek a kommunisták? "Azok is vegyes vitézek" - mondtam hirtelenében, mire Nagyapó a fejét rázva nemet intett. "Másmilyenek. Mint minden emberi magoncot, őket is elültette az Isten, csakhogy fordítva keltek ki. Ahogy mondom. Fordítva."

Harmincöt évvel ezelőtt a bukaresti Kriterion Kiadónál megjelent könyvem, és annak néhány hónapja kiadott párja a Kossuth Kiadónál Budapesten: Anyám könnyű álmot ígér. Sok esztendeje már, hogy anyám a pusztakamarási temetőben nyugszik apám mellett. Elporladtak. De romlatlan bennem, reményeimben az álom-ígéret. Ha életemben nem válik be, elkísérhet engem Kháron ladikján is...

Zsinagóga

 Hirtelen olyan hűvös-dohos szag ütötte meg az orromat a forró nyárban, hogy szinte hátrahőköltem. Az imaház súlyos ajtaja a háború vége óta alig volt nyitva, most azonban – semmi kétség, onnan ömlik a szag az utcára. Persze azonnal vittek a lábaim, fel lépcsőn, át a küszöbön, be a nyirkos szürkeségbe, hogy aztán percekig az élességállítással bajmolódjanak szemeim, miközben állok egy ismeretlen tér kellős közepén. Vagy a szélén. Fiatal koromban csak így éreztem jól magam. Ismeretlen térben. Egy szakállas fickó néz velem szembe, hóna alatt mappa. Azt hiszem ugyanolyan idegen itt, mint én, csak neki kulcsa van. Mér valamit. Felmér. Kicsit engem is, de aztán legyint. Padok, ládák, kiforgatott holmik egymás hegyén-hátán. Megborzongok. Lépnék arrébb, de talpam alatt reccsen valami. Lehajolok. Ósdi, törött szemüveg. Persze, hogy törött. Most törtem össze. Pedig sok évig várta itt ledobva, hogy gazdája jó híreket olvasson vele. Apró, csoszogó lépésekkel menekülök vissza az utcára. Oda, ahol ma már tábla csalogatja befelé a látogatókat. Jönnek is szép számmal. Idegenvezetők magyaráznak, ők pedig gyönyörködnek. Egyébként van is miben. 

 

Tankcsapda

A fokozódó nemzetközi helyzetre való tekintettel előrelátó intézkedés jeleit észlelhették tegnap (csütörtökön) este az Andrássy úti járókelők. Az Alexandra könyvpalota legtetején zenei és könyvészeti kultúránk, valamint a kimondott szó védelmében felállításra került a magyar TANKCSAPDA. A helyszínen kisorsolt civil megfigyelők kísérhették figyelemmel a jól szervezett gépezet elsöprő győzelmét, amelyről élő adásban a világ bármely pontján meggyőződhettek az internetezők. A közel másfélórás harc minden pillanata profizmusról árulkodott, amit a jelenlévők őszinte elragadtatással fogadtak és hatalmas üdvrivalgással jutalmaztak. Alig volt ugyan közöttük, aki ne hallott volna már a formáció frontemberének mágikus erejéről, de voltak néhányan, akik ezen az estén estek véglegesen  CSAPDÁBA. A rendhagyó helyszín rendhagyó megmozdulásáról állóképes bizonyítékok tekinthetők meg a mellékelt KÉPGALÉRIÁBAN. 

Tegnap este Náray Tamásnál

Gyulafehérvár

Azon kapom magam, hogy az orgona lábánál ülök a földön, s noha a székesegyház mennyezetét bámulom, korántsem azt látom. Hogyan is látnám, hiszem a hátam mögött két méterrel úgy dübörögnek az orgonasípok, hogy hangjuk szinte letol a karzatról. Tulajdonképpen nem is a földön, hanem ezeken a hangokon ücsörgök, akárcsak gyermekkoromban a pápai Nagytemplom orgonája közelében, amikor ki tudja már milyen okból egész miséket kellett a kántor mellett végigasszisztálnom. Azóta kiszolgáltatott vagyok, bármely templom rabul ejthet, ha szól benne az orgona. Pedig a főhajóban nem is akkora élvezet. Tudom, tudom az akusztika, meg miegyéb, de nekem szükségem van a sípok közelségére. Megemel. Elrepít. Az áramló harmónia ide-oda sodor saját múltamban, miközben önfeledten kortyolgatom a mennyből és pokolból kevert jótékony elegyet. Ilyenkor az első bizonyítványosztástól, a nagypapa temetéséig, minden megfér együtt néhány percben. A röpke bemutató azonban hirtelen véget ér. Nem mozdulok. Az orgonista szinte bocsánatkérően újra játszani kezd, hogy kis idő múlva, egy kizengetett véget kanyarítson a műnek. Így már más. Visszatalálok a jelenbe, lebotorkálok a lépcsőn. A falak még az utolsó hangok elnyelésével foglalatoskodnak, melyek készségesen bekúsznak mindenhova. Minden apró repedés, minden büszke fríz mögé, be a sekrestyébe, a gyóntatószékbe, az oldalhajóba, be Hunyadi János és Hunyadi László szarkofágjának súlyos kövei mögé.